Ahogy a világon mindenhol, úgy Angliában is az élet része (vagy vége) az, hogy az emberek meghalnak. Nincs örök élet, hiába is ígérnek a korábbi bevándorlók bármit.
Nemrégiben az egyik főnökasszonyom eltávozott az élők sorából és ezzel együtt nagy űrt hagyott maga után az egész közösségben. Erről fogok most a következőkben mesélni, de ne lepődjetek meg ha felemás hangulatú lesz az írás, mert a főnökasszonyom elve az volt, hogy: mindig légy vidám!
A főnökasszonyom - akire csak M-ként hivatkoznék innentől - sokat betegeskedett. Sajnos pontosan nem tudom milyen betegségekkel küzdött, de a rák köztük volt. Leukémiás volt M. Egy éve ismertem meg az állásinterjún és az utóbbi időben az egy évvel ezelőtti állapotház képest is rohamosan romlott a betegsége, nemhogy a fényképeken lévő több évvel ezelőtti állapotához mérten. Mégis mindig mosolygott. A másik főnök mondta el, hogy ez azért volt, mert M azt tartotta túl nagy luxus az életben szomorúnak lenni. Hmm...igaz.
Mindig mindenkihez volt egy kedves szava és bármilyen problémával megkereshetted őt, mert nagyon megértő volt. Emlékszem, amikor az interjúmon megjegyeztem, hogy tudom, hogy az angol tudásom nem az igazi, mire ő csak elmosolyodott és annyit mondott, hogy ne aggódjak emiatt, mert az én angolom sokkal jobb, mint az ő magyar tudása, majd közölte, hogy fel vagyok véve.
M kórházba került (megint) és mindenki arra számított, hogy hamarosan visszatér hozzánk dolgozni, hisz mindig visszajött. A hírek felőle biztatóak voltak. De sajnos nem jött többet. Sima munkanapnak indult az a nap is, amikor a reggeli munkákon végigszaladt a kollégánk a rossz hírrel. A munkatársam és én csak álltunk ledermedve a könyvtárban és telefonon próbáltunk a többiekkel egyeztetni, hogy mi is történt pontosan.
Csak pletyka szinten tudják azóta is a legtöbben, így nem írok pontos okot és módot, hogy M-mel mi történt a kórházban. Elveszítettük.
Még aznap összehívták a személyzetet, akik az ő keze alá tartoztak, hogy egy kicsit megemlékezzünk róla. Kávéval, teával és sütivel vártak bennünket és a másik főnökasszony azt kérte, hogy bár tudja, hogy le vagyunk törve, de próbáljunk mosolyogni, mert M is ezt szeretné. Nehéz volt mindaddig, amíg nem meséltek róla pár kedves történetet.
A szertartás eléggé meglepett, mindjárt mesélem miért. Nem tudom, hogy ez mindig így megy e Angliába vagy csak M-mé volt ilyen "különleges". Az egyik gesztus a család részéről nagyon szép volt. Arra kértek mindenkit, hogy aki virágot venne ne tegye, hanem adja az összeget egy rák alapítványnak. Respect! Így tettünk mi is a párommal.
Mi magyarok ugye mit csinálunk, ha temetés van? Talpig feketébe vágjuk magunkat, mert hát oda nézz! Annuskáék kisebbik lyánya - tudod a Margitka unokája - fehér orrú cipőbe jött, jáj jáj nem szégyenli magát itt a falu előtt?
Na itt ez nem játszik Angliába úgy látom. Nem azt mondom, hogy az emberek pirosba meg kékbe voltak öltözve, de koránt sem csak feketébe. Még M férje is szürke öltönyt viselt. Nem ez számít. Nem az, hogy feketébe vagy talpig, hanem hogy ott vagy azon az utolsó úton. Persze mi, kelet-európaiak (lengyelek, magyarok) talpig feketében voltunk.
A másik meglepő dolog a hangulat volt, amikor megérkeztünk a krematóriumhoz. Mindenki vidám - mondom, tényleg vidám - volt és kedélyesen beszélgetett. Akik rég nem látták egymást hangosan megörülve ölelgették a másikat és nevetgéltek egy sort. A hangulat valahogy szürreális volt. Sajnos a saját családi tragédiáim miatt már nagyon durván belém égett a temetések szomorú hangulata. Álltam ott, mint aki egy teadélutánon van talpig feketében.
Aztán megérkezett a koporsót szállító jármű és egy limuzin a családdal. Mint a filmekben. És csak akkor lett kicsit komolyabb a hangulat, amikor a család kiszállt a járműből.
Egy cilinderes, sétabotos férfi (akinek nem tudom sajnos az angol nevét) irányította az embereket. Kérte, hogy mindenki fáradjon be a kápolnába, majd bent mutatta, hogy hova ül a család, és hova a többi ember. A kápolna vagy ravatal nem egy zord hely volt. Nem voltak komor fekete és egyéb gyászos színek. Natúr fa és tégla dominált, zöld növényekkel és kék függönyökkel. Ha nincs elhúzva a koporsó helye előtt a függöny, akkor simán azt hittem volna, hogy egy kisebb színházba vagyunk. Nem fotóztam, de itt egy kép a netről, ezt az egyet találtam.
t
A koporsó behozatal alatt a Bring Him Home szólt ahogy Hugh Jackman énekelte a Les Miserables-ben. Ez a pár perc igen torokszorító volt. Aztán először a pap beszélt, akinek elég vidámra sikerült a beszéde. Ne értsétek félre, nem volt furcsa... valahogy illett oda és illett M utolsó útjához. Aztán jött a főnökasszonyom és folytatta. Ő is csupa szép és vicces helyzetekre emlékezett, persze a könnyeit potyogtatva.
Jött a munkahelyünk legnagyobb embere, az igazgató. Igazán szép beszédet mondott. Nem csoda, hiszen író is és néha minisztereknek ír beszédet. Mint a szavaiból kiderült, tömeg volt a szertartáson. Elmondta, hogy sajnos sok temetésen vett már részt, de ennyi embert még nem látott. Ez nekem furcsa volt, mert a magyarországi temetésekhez képest meg szerintem kevés ember volt. De állítólag annyi ember szokott lenni, mint amennyi a képen látható padsorokba le tud ülni.
Kétségtelen, hogy most álltunk is a teremben jó páran. Ez csak lehet nekem különös, akik a falusi temetésekhez méri a dolgokat, ahol szinte az egész falu megjelenik, ha nem is feltétlen azért, hogy lerója a kegyeletét... inkább hogy lecsekkolja az embereket és ezzel jó pletykaalapot teremtsenek a következő vasárnapi miséig.
Meglepődtem, de csak azért mert bamba vagyok...
Ugyan is én temetésre számítottam a koporsó miatt, de ez a szertartás egy krematóriumban volt. Ami azt jelentett, hogy az utolsó ima után összehúzták a függönyt a koporsó előtt és az tényleg az utolsó útjára indult a mi M-ünkkel. Akkor ott, abban a pillanatban esett le, hogy a hamvasztás most történik. Akkor, amikor épp kisétálunk és a család fogadja a részvétnyilvánításokat.
Azért volt ez meglepő nekem, mert hamvasztáskor ugyebár az urna már a ravatalon van és azt viszik az urnasírhoz Magyarországon, nem pedig akkor történik még meg a művelet.
Fájó szívvel, de mosollyal búcsúzok M-től. Hiányzik és hiányozni fog. Olyan nő volt ő, aki bár súlyos betegséggel küzdött, de még is erőt tudott adni neked, ha szükséged volt rá. Mindenkit megérintett - ahogy elhangzott az egyik beszédben is.
Isten nyugosztaljon békében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése