76. Tökéletes nap

Felismered ha egy napod tökéletes? Amikor azt mondod este hogy: "Ez egy jó nap volt!" akkor tisztában vagy vele, hogy lehet nem csak jó, hanem tökéletes volt? Tudtad, hogy már reggel eldöntheted, hogy az lesz a napod ? Nekem sikerül mostanában előre meghatározni (neeem mindig), hogy egy napom perfekt legyen.

Ilyen egy angliai tökéletes nap nekem:

Szombat van. A nap amikor magamtól ébredek és nem az ébresztő riaszt fel. A feleségem már útra kész, pedig még mindenki az ágyban hever. Tele energiával, rám mosolyog ő is meg a reggeli napsugarak is. Hogy hogy csinálja? Nem tudom, pedig az éjszaka ő kelt fel a gyerekhez. Titokban csodálom az ágyból. Aztán felkelek és kinyitom az ablakot és szinte arcon csókol a langyos levegő már ilyen korán. A parkban páran kocognak, de most nem érzek késztetést a sporthoz.

A kisfiamhoz lépek, aki végre a kiságy szélébe kapaszkodva lesi, hogy vajon ki veszi fel majd őt? Ahogy meglát huncutan felkacag, a fejét oldalra billenti mint egy kis kutya kölyök és hatalmasra nyitja a gesztenye barna szemeit. Olyan nagyra, hogy a galaxis elférne benne. Beleveszek a tekintetébe és már a jövő terveit szövögetem vele. A kezét nyújtja és bár nem mondja, de látom azt kéri öleljem magamhoz. Már most tudom, hogy tökéletes nap lesz a mai.

Sose kávéztam otthon, de Anglia más. A reggeli kávé vagy tea a munkahelyen ugyan úgy a napi teendőkhöz tartozik, mint maga a munka. Rituálé, népszokás, divat... ha kihúzom magam belőle, akkor furcsán néznek rám. Nem lehet megkerülni. Megtanultam kávézni vagy teázni, aztán közben semmiségekről csevegni, amíg végül szokássá nem vált. A kávézás is és a csevegés is. Aztán úgy ébredtem egy szombat reggel, hogy kávét főzök magamnak. A vége az lett, hogy az instant kavaróstól eljutottam a finomabb kávékig. Szinte már bele sem kell kortyolnom a forró italba, mert az illata is élvezettel tölt el.

Szürcsölgetem és nézem a családot, ahogy lassan felpörög az élet bennük.

 

Öltözködünk és összecuccolunk. 100 kérdés cikázik a nappaliban. Betetted? Megvan? Elmostad? Láttad? Post code meglett? Kikapcsoltad? Ha gyereked van tudod... ha nincs akkor biztos sejted hogy megy ez. De még sincs nyomás. Nem karmol a stressz a válladba. Nem időre kell menni, csak menni kell; kirándulni. Csattan egy csók és: Indulhatunk! - elhangzik a végső mondat a házban.

Elégedetten nézek körbe. A füvet rövidre vágtam, a sövényt megnyírtam. Ma már nem lesz gond vele. Takaros az előkert... tán még a szomszédétól is szebb - fogalmazom meg  magamban ezt az elfogult  kritikát, pedig nem verseny ez, csupán a fáradt szemeknek pihentető hétköznap arra hazajönni, hogy minden szépen elrendezett.

A másik szomszéd indul a dolgára. Postás, dolgozni megy talán, bár nem viseli a formaruhát. Fülig ér a szája és pár szóval üdvözöl. Megjegyzi, hogy csodás időnk van, majd eltűnik egy Royal Mail-es furgon belsejében az italát kortyolgatva. Teázós típusnak nézem. Kedvelem.

A feleségem vezet én csak az utat figyelem és a gps-t. A gyerekünk az ablakon kukucskál kifelé a saját kis kusza mondókáit dünnyögi. Nem szavak még csak hangok. Sugárzik belőlük az elégedettség. Egész nap hallgatnám. A forgalom gyenge, még túl reggel van. Pár ügyetlen azért van az utakon. Az egyik elénk gurul a másik nem halad. Már-már bosszankodnék, de mikor felkeltem eldöntöttem, hogy tökéletes nap lesz a mai. Körforgalom körforgalmat követ, falucska falucskát. Szűk utakon szüttyögünk a kerékpárosok mögött. Viccesen riszálnak, de mégsem haladnak végül jön egy leheletnyi egyenes és a nagy dízel sírva mellőzi őket. Most megint mindenki nyugodtan gurul a célja felé.

Henley-on-Thames a mi célunk. Viszonylag korán érkezünk - a többi kirándulóhoz képest. A városka hidacskája még nem dugult be. A vasútállomás mellé parkolunk. Ide szoktunk. Üres a parkoló. Felnézek az égre, sehol egy felhő... hmm azt hiszem hamarosan tömeg lesz. Az Imperial Hotel tornyosul előttünk első látványként. Nincs olyan alkalom, hogy ne futna végig a szemem a tégla vörös, fehér színű és barna gerendákkal tarkított épületen. Szinte a világba kiáltja, hogy itt ő 'A' Hotel, a múlt egy darabja. Aztán a kis kikötő következik a híd lábánál régi hátsó lapátkerekes hajóval és színes csónakokkal. Gyökeret eresztek és csak csodálom a látványt. A család nem is érti egy pillanatra, hogy miért álltam meg. Előtúrják a telefonokat és a párom a kisfiammal, az anyósom a testvérével buzgó fotózkodásba kezd. A pillanatot megörökítik, de nem élik meg. Pontosabban máshogy élik meg, mint én.

A park majdhogynem üres. A fű gondosan három centire vágva, a sétány kiseperve. A vízen vadlibák szlalomoznak az evezősök közt. Hatalmas fehér yacht csorog végig a másik oldalon. A kis folyami lakóhajók ajtaja is kipattan. Ébredeznek a lakók. A füvön heverek és hagyom hogy a kisfiam rám másszon. Aprólékosan megvizsgál minden színt a pólómon, majd a fogaimat számlálja, az orromat nyomkodja, a fülemet húzgálja. Csak finoman, olyan gyengéden, ahogy egy apa kívánhatja. Aztán faképnél hagy, hiszen annyi érdekes dolog van még körülöttünk. Az emberek le-le lassítanak, van aki csak a kicsire mosolyog, más kedvesen köszönti. Jól esik a kedvesség mindannyiunknak. Kis város, nagy ország, ez megszokott.

Az embereket figyelem. Az izzadó futókat, hogy milyen technikával futnak. A köpcös fószert, ahogy egy szendvicsbe harap és elégedetten bólogat egy elhaladó hajó kormánya mögött. Az izgága kutyatulajokat, ahogy energiát nem spórolva gyűjtik a kutyusuk után a piszkot. A nyugdíjas párt, akik pár perc bíbelődés után felhúznak egy napernyőt, majd csókkal ünneplik az apró, közös sikert... csókkal annyi év után is. A szemem megakad egy büfén.

Nem variálok a választékkal. Sajtburgert kérek krumplival. Abban nem csalódik az ember... nemde? A párom mozzarellás paninit választ. Imádja. Várjuk az adagunk, közben egy kutya nyomja a fejét az ölembe. Rám néz és szinte kérdőre von, hogy hol marad a simítás. Nem tudok ellenállni. A gazdája szisszent és a kutya már el is tűnt. Sűrű bocsánatkérésekkel bombáz a túlvégről az úriember, de hisz nem történt semmi.

A kaját gyűrjük. Nem nevezném életem élményének, de megeszem. A burger hideg a krumpli mirelit, igaz nem számítottam jobbra. Hmm... nem is volt, annyira szörnyű, inkább csak angolosan semmilyen. A paninit csócsálgatom, hogy elfeledjem az ízét. Jól laktam valamennyire. Remélem a párom is. :)

A nap elhalad a fa mögött, ami alá leültünk reggel. A kicsi alszik és én is épp hogy ébren vagyok. A forró sugarak a bőrömet nyaldossák. Perzsel minden másodperc, de nagyon élvezem. Feltölt energiával. Hunyorogva kémlelem a rám boruló fűzfa ágai közt azt egy apró, de bátor felhőt, ami ma idemerészkedett. Úgy érzem, hogy én oszlattam szét a tekintetemmel. 

A park tele van. Gyerekek és kutyák mindenfelé. A szülők vagy épp megterítenek vagy már pakolnak a plédeken. Sétálni indulunk még egyet, mielőtt haza indulunk. Az autóba betúrunk mindent, nincs rendszer benne. Édes káosz. Vegyes érzések közt úszunk. Feltöltődtünk, de elfáradtunk. Ki érti ezt?

Az autókázás felráz bennünket. 4-re otthon vagyunk, így még egy grillezés is belefér. Belefér? Hiszen így tervezte a párom. A húsok már pácolva, a gumi medence szinte forr. Begyújtom a grillt és figyelem a lángokat egy darabig. A kisfiam és nagyanyja a medencét tapossa. Nagy a pancsolás. Hibátlan, tökéletes pillanat ez. Csodálom a gyermekem, a délutáni nap még ragyog és a feleségem ölel oldalról miközben kacag a látottakon. Kell-e ennél több nekem? Mi a gazdagság ha nem ezek a pillanatok?

A parázs kész és a húsok, zöldségek sülnek. A hűtőnk kidob egy hideg rozét, a talpas pohár gyöngyözik tőle. Meghozza az étvágyat. Megterít a feleségem a kertben és megvacsorázunk. Jó érzés finomat enni, jó érzés együtt lenni. A szomszédok, mint az indiánok füstjelekkel jelzik, hogy ők is grillezéssel, bbq-val fejezik be a napot.

Eltelt a nap. Az esti rutin következik, majd a kicsi ágyba megy, mi még matatunk. A párom a telefonján én a laptopomon. De aztán a telefont leteszi és tudom, hogy ideje a gépet kikapcsolnom. Magamhoz ölelem. Az esténk nem ér véget, csak a mondandóm.

Tökéletes nap volt.

75. Keresztelő Angliában

Vallásos ember révén soha nem volt kérdés, hogy a gyermekemet megkereszteltetem. Nem azért, mert ez valami mágikus csodavédelem lenne a gyereknek.     Nem.     Nekem a római katolikus vallás holmi "ó csak Isten védje meg" felfogástól jóval több. Alapvetően azt jelenti, hogy teljes szívemből szeretem a szeretteimet és a másikat. Sokan, sokféleképpen magyarázták anno a hitet, bennem az maradt meg, hogy Jézus feltétel nélkül szeretett bennünket és halt meg értünk. 

Azt gondolom szeretni és szeretetre nevelni a gyerekünket az egyik legfontosabb dolog, ha nem a legfontosabb. Ne higgyétek, hogy mi minta keresztények vagyunk a párommal - jelentsen az bármit is. Vétkezem én is, nem élek 100%-ban a Biblia szerint, sőt, nem szeretek minden egyes embert, de egész életemben azt éreztem, hogy Isten keze a vállamon pihen (a sok nehézség ellenére is) és ezért egy ideje nem kérek már semmit sem az imáimban esténként, hanem megköszönöm azokat a dolgokat, amikben úgy érzem szerepe volt annak, hogy mellettem állt Isten. Szeretném ha majd az utódaim megértenék ezt.

Sokat olvastam, hogy illene meghagyni a döntést később a gyereknek, hogy akar e bármilyen vallást követni. Lehet igazuk van, nem ítélkezem, de mi így döntöttünk.

Szóval a kérdés nem az volt, hogy lesz e keresztelő, hanem, hogy hol lesz. Magyarország vagy Anglia? És igazából ez elég gyorsan eldőlt, mivel a keresztszülők is itt élnek Angliában... a mi városunkban... két utcával arrébb. :) Keresztszülőt úgy választ az ember, hogy olyan személyeket kér meg, akikre rábízná akár örökre is a gyerekét. G és M ilyen emberek. Tudom, hogy nekik is fontos a vallás és Isten.

Felkerestük a helyi egyházközösséget és az atyát, hogy megtudjuk, hogy is zajlik itt ez az egész. Eleve kellemesen meglepett, hogy mindez simán lezajlott e-mailben, bár a személyes egyeztetés sem esett volna terhünkre. Father D nagyon kedves ember - ja mert ugye itt father a megszólítás -  ír származású, de például Lengyelországban is volt pap.
Az atya a keresztleveleink másolatát kérte, illetve legalább az egyik keresztszülő keresztlevelének egy másolatát is. Itt megjegyezném, hogy szerintem paponként eltérhet itt Angliában (is), hogy miket kérnek. 
Gyorsan meglett az időpont, bár maga az időpont távolinak tűnt még párhónappal ezelőtt.

Ezután nem sok minden történt, de az atya kérte, hogy a keresztelő előtt menjünk el hozzá és beszélgessünk egy kicsit. Én úgy éreztem, hogy ez arról szólt, hogy az atya meggyőződjön,  hogy ez nem valami komolytalan dolog a részünkről. Amikor megérkeztünk nagyon feszültek voltunk, mert tényleg nem tudtuk, hogy miről kell majd beszélni és hogy fogjuk azt elmondani úgy angolul, hogy a valódi énünkből is átadjunk valamit. Az atya első kérdése az volt, hogy vannak e barátaink Angliában, nem vagyunk e magányosak, mint oly sok bevándorló, távol az otthonától. Megnyugtatta a válaszunk.
Elmondta, hogy nagyon jó katolikus közösség van a városunkban, nyitottak és minden korosztály képviselve van, ha tehetjük keressük a közös programokat. Azt gondolom, hogy ez így is lesz.
A további kérdések arra irányultak, hogy mit jelent nekünk a vallás, miért a Rómeó nevet választottuk, tudjuk e pontosan, hogy mit jelent megkeresztelni valakit, illetve hogy van e bármilyen kérdésünk. A végén elég jól éreztük magunkat, ahogy kezdtünk feloldódni. Bemutattuk a keresztlevelek másolatát is és mivel nem volt hivatalos fordítás róluk (nem is kértek) így az atya mosolyogva megjegyezte, hogy nem valószínű, hogy el fogja tudni olvasni, de hagyjuk itt nyugodtan, köszöni, hogy bemutattuk.

Az atya elég modern pap annak ellenére, hogy már idősebb. A kezén egy AppleWatch óra pihent és azzal az ötlettel is ő állt elő, hogy hozzunk magunkkal mobilt vagy tablet-et és nyugodtan jelentkezzünk be Skype-on a templom wifi-t használva, hogy a magyarországi hozzátartozók is követhessék a keresztelést. :)

 

A keresztelő előtt egy héttel (a múlthéten) volt még egy találkozó. Azt egy hölgy kérte tőlünk és a templomba volt megbeszélve este 19:30-ra. Nem mondom, hogy nem volt kedvem, mert volt kedvem hozzá, de mivel mind két szülőt elvárták a programra így vinni kellett a gyereket is (mivel anyósom ekkor még dolgozik). Aki szülő az tudja, hogy a napi rutin nagyon fontos egy gyereknél és hát Rómeónál ez a vacsora-fürdés-alvás háromszöget jelenti, amiből kimozdítani elég rizikós. :) Kaland az élet!

Elmentünk. 

Nos ez nem egy hatszemközti megbeszélés volt - pardon nyolc, mert a gyereknek is van szeme - , hanem... Hogy mondjam szépen?... Nem tudom szépen mondani, sajnálom. Ez egy pofavizit volt. Öt család lett elhívva és jelenléti ívet kellett aláírni. Akik nem jöttek, azok azért kaptak egy finom megjegyzést előttünk, de tényleg csak annak tűnt fel, akinek van füle az ilyesmihez és nekem nagy füleim vannak.

Ez a megbeszélés egy pre class volt, vagy mi. A hölgy és a (munka?)társnője 4 éve csinálják ezt és ez ilyen kis közösség kovácsoló este lenne azoknak, akik most fogják keresztelni a gyermeküket. 

Mi zajlott itt? Első körben bemutatkoztunk és ahogy figyeltem nagyjából mindenki kikerülte a pontos választ, hogy hányszor jár misére egy hónapban. Én nem tagadom, hogy nem járok. Hiányzik is. Fontos is mert a keresztény vallás egyik alapja, hogy találkozol Istennel vasárnaponként. De aki tudja hogyan keresse magában az Istent, hogyan hallja meg a szavát, annak nem csak vasárnap van találkozója az Úrral, de ez nem lehet kifogás.

Aztán itt is elmondta mindenki, hogy miért szeretné a keresztelőt és hogy miért választották a nevet. Végül jöhettek a kérdések a részünkről. Volt, akit az érdekelt, hogy milyen ruhába hozza a kicsit, volt akit az, hogy több gyereket keresztelnek egyszerre vagy csak egyet.

Mi azt kérdeztük, hogy mivel illik az atyát ilyenkor meglepni, megajándékozni. Majdnem a fejünket vették. :D Valljuk be otthon ez bevett szokás, szinte már hagyomány, hogy a pap minimum kap egy tortát és/vagy elhívják az ebédre, tudok olyan helyet is ahol adományt adnak a templomnak vagy templom adomány néven a papnak. Apropó, azt se tudom, hogy otthon kell e fizetni a keresztelésért? Itt Angliában minden esetre ingyen keresztelnek, mert ez nem lehet pénz kérdése - mondták a hölgyek. Azt is hozzá tették, hogy ne érezzük úgy, hogy Father D-t meg kell ajándékoznunk. Igaz egy pasi megjegyezte, hogy az előző atya azé' örült az adománynak (minden irónia nélkül). De le lett szögezve, hogy ez a pap nem akar ilyet. Ez elég korrekt.

  

A keresztelő

Megérkeztünk a templomba és csak mi, illetve pár barátunk volt ott, de ez így is volt lefixálva. Ez az atya egyszerre csak egy gyereket keresztel és igaza van, mert így sokkal meghatóbb volt. Ne gondoljátok, hogy ez órák kérdése, kb. 25 perc. Rómeó kicsit nyűgös volt és elkezdte altatni magát. Nála ez annyi, hogy összekucorodik az ember ölében és ritmusosan hümmög vagy nyögdécsel miközben kezd álomba zuhanni. Egy üres, csendes templomban nem egy halk jelenség, mint kiderült. Az atya csak mosolygott, majd mély hangon háromszor elmondta, hogy sleep, sleep, sleep és a gyerek bealudt. Bár utána tudnám csinálni. :) Nem, nem csodát művelt a pap! A gyerek volt álmos. Amúgy végig aludta az egészet.

Aztán elkezdtük.

Az atya először megkérdi, hogy tényleg akarjuk e a keresztelést, aztán a keresztszülőket kérdi meg, hogy segíteni fognak e nekünk szeretetben felnevelni a gyerekünket. 

Aztán megkérdi, hogy miért választottuk a választott nevet. Ekkor elmondjuk a jelen lévőknek, hogy mit jelent a név és miért ezt választottuk.

A következő lépésben egy szent olajjal keresztet ken a kicsi mellkasára és megálld bennünket, ezután a szülök és a keresztszülők is megáldják a kicsit. Ez tényleg csak annyi, hogy megérinted a pici buksiját és azt mondod, hogy: Megáldalak! Nagyon jó érzés. Ezután mindenki másnak a családból és a barátok közül lehetősége van megáldani a gyerkőcöt. Éltek vele.

Utána a szentelt víz köré állunk a babával, akkor a keresztszülők tartják a babát és az atya ráönti a feje tetejére a vizet, illetve előtte ígéretet/esküdt teszünk, hogy Istenbe vetett hittel a sátánt magunktól eltaszítva élünk és neveljük a gyermekünket. Az atya elmondott egy szép imát is.

Ezt követően az oltár elé járulunk és itt egy másik szentolajjal (én csak über olajnak hívtam, mert mondta az atya, hogy ez nagyon ritka olaj) is megönti a kicsi fejét és Isten kegyébe ajánlja a babát, kéri az Urat, hogy óvja meg a gonosztól és áldja meg őt.

Végül gyertyát gyújtunk egy szent gyertyáról. Ez a szent gyertya lángja lesz a fény az életében, a fény (azaz Isten), amit (akit) követhet. 

  És itt van a keresztelő ceremónia vége, de igazából ekkor kezdődik el minden egy vallásos ember életében.

A keresztelésre várva :)

74. Átfordult(am)

Hmm... magam sem tudom még mit érzek pontosan, amikor ezeket a sorokat írom. Hazalátogattunk május utolsó hetében és úgy érzem ez egy vízválasztó volt. Enged meg kedves olvasó, hogy az érzelmeim közt csapongva meséljek neked a hazaútról. (Kép mentes bejegyzés következik).

Aggodalom és büszkeség.

Ezzel a két érzéssel futottunk neki az útnak. Aggódtunk, mert a lurkó 8 hónapos múlt és nem repült még soha és büszkék voltunk, mert ennek ellenére még csak arcizma sem rándult mikor utaztunk - nem úgy, mint nekem. A világ legtermészetesebb dolgaként vette a repülést és még akkor is kellemesen ellazulva ücsörgött, amikor más gyerekek elpityeredtek. Boldogok voltunk. Hogy ez a nyugalom változik e később? Biztos vagyok benne, hogy igen, de remélem izgatottság és sok-sok "Apa mi ez?" kérdések közepette utazunk majd.

Értelmezhetetlen érzés... talán döbbenet, düh?

A "Nem marad köztetek" kampány plakátja vár a Liszt Ferenc repülőtéren, amikor megérkezel az országba. Sem egy üdvözöljük, se egy semmi... csak ez a kedves szöveg: "Akkor is szem előtt lehetsz, amikor a legkevésbé gondolnád. Ha kartellezel a felelősségre vonás elkerülhetetlen. Engedékenységi kérelemmel most még megúszhatod." What the f...?

Ezt nekünk írták, mivel csak magyarul szerepel a szöveg. Ezt nekünk írták? Tudom, akinek nem inge ne vegye magára, de egy ilyen felütéssel belépni az országba elég elgondolkodtató. Nyakunkon az Olimpia, kitehettek volna pár olimpikont vagy jön a foci EB és kb. 30 éve nem volt ilyen, hogy ott vagyunk, vagy fagyit nyaló és pulit simogató vidám gyerekeket a felcsúti kisvasúton (ja olyanok nincsenek :D ) - bármit. Bármit, amitől nem megy el az ember életkedve. Öhhh ne kartellezz öhhh úgy is megtudjuk... öhhh bár, amit tudunk mi inkább ellopjuk... öhhh, de az téged ne zavarjon, csak köpj ha tudsz valami kartellt... beszállnánk. Oké! Aláírom, hogy van létjogosultsága a plakátnak és a kampánynak, csak ne ez várjon már ha épp belépsz az országba. Nem mondom, hogy Angliában tárt karokkal várnak és félmeztelen nők/férfiak kínálgatnak koktéllal, de legalább mikor landolsz a Gatwick-en, akkor II. Erzsébet portréja vár, meg hogy lassan háromjegyűre fordul az életéveinek a száma. Kicsit ráhangol Angliára. Erre otthon mi vár: Szia, ha sunyiba nyomod inkább köpj és megúszod vagy úgy is megszívod valahogy.

Jó.. ezt túlragoztam, csak bántott na. Megjegyzem a határőreink über kedves emberek és ezt most őszintén írom, nem ironikusan. 

Honvágy??

Budapestről Ózdra kb. 4 órásra sikeredet a hazaút autóval. Maradjunk annyiban, hogy megy az 3 óra alatt is bőven, de ez így alakult. Nem én vezettem. :D Volt időm bámészkodni; tájat, embereket, járműveket, feliratokat. Egy-egy dolog miatt elkapott a nosztalgia vagy eszembe jutott ez-az, de akár hogy is figyeltem magamra nem jött az érzés, hogy jó lenne újra Magyarországon lakni. Nincs honvágyam ezt kijelenthetem.

5 éve vagyunk Angliában és nem gyakran járunk haza, igaz tavaly is voltunk, de idén azért mentünk, mert a kisfiamat mindenképp szerettem volna bemutatni a dédiknek. Ha nem lennének a dédik, akkor a családot reptetem ki inkább. A családtagok hiányoznak még mindig, nem az ország. Sajnálom, ha ez túl nyers, de ez az igazság. Bár korábban sértődöttségből sem mondtam volna, ha hiányzott volna, mára már szimplán nem hiányzik.

Otthon mint turista

Ózd 3 betű egy híján meg csoda lenne (Óz). A város (is) megváltozott, szépült, újult, fejlődött. Azt pontosan nem tudom, hogy lettek e új munkahelyek, stb, de 1000 millió Ft - nem elírás, 1 milliárd - tartaléka van a költségvetésnek. Úgy néz ki értelmesen használják a pénzt.

A várost a nyakunkba vettük párszor és minden alkalommal azt éreztem, hogy nem otthon vagyok. Rettenetesen zavar(t) ez. Rácsodálkoztam dolgokra, mint amikor nyaralni van valahol az ember. Nem találkoztam, pontosabban alig láttam ismerős arcokat, az egyik üzlet bezárt itt, nyílt egy új amott, a régi eladónak semmi nyoma, más a postás, de még a szomszédok is cserélődtek anyukám lépcsőházában. Kati néninek se híre se hamva. :D  Csak forgattam a fejem. Tudjátok kicsit olyan ez, mint amikor 5 éve nyaraltál valahol és vissza utazol ugyan oda. Ismerős, tudod mi merre van, de mégis más. Nem tudom jobban elmagyarázni. Turistának éreztem magam. De mi történt egy év alatt, ami miatt ilyen lett a város és/vagy én?

A munkatársam megfejtette nekem. Gyerekem született.

Azt mindenképp leírnám, hogy természetesen jól éreztük magunkat otthon, csak engem piszkált ez a furcsa, idegen érzés. Amikor rádöbbentett a munkatársam a tényre, hogy gyerekem van :D :D :D akkor leesett, hogy mi motoszkált bennem otthon. Azt néztem, azt próbáltam elképzelni, hogy otthon élünk, otthon neveljük a kisfiamat, de nem éreztem ezt életszerűnek. Nem tudtam beleélni magamat. Mint egy nyaraláson... elkacérkodsz a gondolattal, hogy milyen lenne az adott helyen élni, de azért a hazaúton már nagyon várod, hogy hazaérj.

Otthon vagy érzés

Tudjátok melyik? Amikor becsukod magad mögött az ajtót és a küszöbön hagyod az összes gondod, bajod és ledobod magad a kedvenc helyedre a lakásban. Mélyen magadba szívod, az otthonod illatát és szemet pihentetően körbenézel a cuccaidon. Talán meg is állapítod magadban: Végre itthon vagyok. :)

Na kérem ez volt, mikor hazaértünk Angliába és becsuktam a ház ajtaját mögöttünk. 

Átfordult! Végleg. 

Angliában vagyok (vagyunk) otthon. És komolyan mondom nem tudom, hogy ez milyen érzéssel tölt el pontosan. Na jó nagyjából tudom. Egyrészt boldogsággal és nem is kicsivel, másrészt lelkiismeret furdalás féleséggel vagy mi a tököm ez az érzés, hogy nem Magyarországra (pontosabban a magyarországi lakásunkra) gondolok így.

Ó a gyerek nagyon cukker volt. Beraktuk a kiságyba és olyan boldogsággal nézett körül, hogy végre a saját ágyában fekszik. Megnézte a kis játékait és utána csak csukott szemmel feküdt és hangosan nevetgélt. Meg is zabáltam a húsát rendesen. :)

Szóval megint az érzelmi hullámvasúton ülök, mert hazalátogattunk, de jó érzések kavarognak bennem többségében. A bennem felmerült kérdésekre pedig szép lassan meg is adom a saját válaszaimat és minden a helyére kerül. Tudom, hogy hol van a hazám, tudom, hogy hol van most már az otthonom, ahol boldog vagyok, tudom, hogy kik hiányoznak és mik nem hiányoznak Magyarországról. Tudom, hogy már régóta nem vagyok dühös és sértődött az országra, mert eljöttem és tudom, hogy hiányzik Anglia, ha nem vagyok itt. Kellett ehhez 5 év, jó azé' néha ezt letisztázni fejben.

73. Teddy R.I.P.

Teddy-nek nevezték a feleségem kutyusát, aki nem volt az a "tipikus kutya". A párom hűséges barátja, védelmezője sajnos örökre elment. :(

Teddy-t hegylakónak gondoltuk, mert már olyan öreg volt szegény (17 éves), hogy azt hittük örökké fog élni. Ha érdekel, elmesélem a történetét (emlékül magunknak is), hogy élt, hogy lett kivándorló és hogy tért örök nyugalomra. 

Fajtáját tekintve japán chin volt, de aki nem ért a kutyákhoz simán "lepalotapincsizte". Egy ilyen kutyus átlag életkora 10-12 év. 

A feleségem középiskolába járt még, amikor Teddy hozzá került, aki akkor már 1 éves volt. Nem túl kedvesen kezdte a karrierjét, mivel kedvenc időtöltése a harapdálás volt (fajtájából a hímekre ez jellemző), emiatt az elején kétséges volt, hogy egyáltalán megtartják e őt. A párom sírt, mert nem akarta volna visszaadni a kocsmavendégnek, aki a kutyát bevitte az anyósom akkori kocsmájába. Nem túl jó körülmények közül került a kutya egy szerető gazdához és valószínűleg megérezhette, hogy a "visszatoloncolás" vár rá, ha nem változik, mert egyik napról a másikra megszelídült... vagyis... pontosabban nem harapdálta a páromat és az anyukáját (bár talán anyósomat soha nem harapta meg a 17 év alatt, ha minden igaz). Mindenki mást szívesen megkóstolt.

Engem is.

Amikor megismerkedtem a párommal a kutya nem szívlelt és ez kölcsönös volt (bár szeretem az állatokat, de a neveletlen kutyáktól tartok - gyerekkori sztori), de sikerült lezongorázni, hogy ki is az alfa a falkában. Ha megharapott, akkor az én hibámból történt (hirtelen mozdulat vagy véletlen ráléptem, stb), bár sajnos egyszer visszakézből kapott egy nyakast, de utána soha többé nem harapott meg. 

!Ennek ellenére nem hiszem, hogy veréssel bármit is el lehet érni egy állatnál!

Teddy sok kistméretű kutyához hasonlóan elég rosszul mérte fel az erőviszonyait más kutyákkal és emberekkel szemben. Kis testben nagy ego. Olyan veszélyesnek hitte magát, hogy ha csengettek, akkor a fürdőszobába szaladt, hogy zárjuk rá az ajtót és ott folytatta a kis ugatós műsorát. Persze, amikor kiengedtük gyorsan körbeszaladt a házon csendben és mikor látta, hogy sehol senki, akkor még pár vakkantással finálézott. Lökött egy alak volt és igazi party arc.

Az angliai kiköltözés előtt még nagyon aktív volt. Ha vendég jött még mindig kérte, hogy őt zárjuk el, az utcán még mindig megugatta a nagyobb kutyákat, hogy utána a feleségem mögé bújjon, ha közelebb mentek és még mindig zsigerből utálta a kerékpárosokat és a hangos kisgyerekeket... főleg a hangos kerékpáros kisgyerekeket. :)

Az igazság az, hogy látszott rajta, hogy nincs megnevelve, de úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom (lenne).

Mivel nem volt egy haverkodós fajta, így nagy fejtörést okozott, hogy ki vigyázzon rá, amíg mi Angliába megyünk és ki nem alakítunk egy olyan életet, ahová utánunk jöhet Teddy. Anyósom vigyázott rá kezdetben, de miután kiköltözött ő is hozzánk a feladat a sógornőmre hárult. Azért szerencsére megbirkózott vele.

A "ne hagyjatok itt" fotó:

Sikerült mindent úgy intézni, hogy Teddy is kiköltözhessen Angliába. Megkapta az oltásait, elkészült az útlevele és amikor autóval mentünk haza a visszaúton már hátul ült a kis utazóketrecében. Jobban viselte az utat, mint gondoltuk. Már akkor is 10+ éves volt és az állatorvos finoman jelezte, hogy egy ekkora út és a környezetváltozás megviselheti annyira a kutyát, hogy elpusztul. Ettől kezdve mindenki jósolgatásba fogott. Elmegy, ha majd Angliában lesztek, elmegy, ha majd terhes leszel, mert megérzi, elmegy, ha majd megszületik a baba, mert érzi, hogy már mennie kell. De nem ment ő sehova. Rendületlenül kitartott a család mellett. 

A kora és a környezetváltozás miatt lenyugodott és nem is kicsit. Először is befejezte az ugatást, aztán addig-addig öregedett és szelídült, hogy azt is engedte, hogy bárki megsimogassa. Vén korára belazult.

Itt már kis papósan nyomul:

Sajnos a korosodással együtt járt, hogy betegségek alakultak ki nála. Elkezdtek torzulni a lábacskái és csámpás lett, ami izületi gondokra utalt; sajnos volt egy befelé növő végbéldaganata is és a végén közel vak lett, valamint látszott rajta, hogy egyszerűen elfelejt dolgokat. Az állatdokit Angliában is többször látogattuk, aki mindig megnyugtatta a páromat, hogy a kutya nem érez fájdalmat az izületei és a daganat miatt (egyelőre) és amíg étvágya van, rendszeresen ürít és nem "sír" a fájdalmak miatt, addig rendben van, mert a szíve úgy ketyeg mint egy svájci óra. Megjegyzem ezt a fájdalom témát sose értettem, hogy a doki honnan tudja 100%-ra, hogy fáj e neki vagy sem...

Teddy állapota folyamatosan romlott a gyerek megszületése után. Már majdnem vak volt, alig tudott járni és sokszor csak körbe-körbe ment a házban, mint aki nem tudja hol van. Ekkor már próbáltuk mondani a feleségemnek, hogy ez így már nem élet szegénynek, 17 éves, vak, rákos, nem tud mozogni kényelmesen... ez már nem méltóságteljes élet. A feleségem is látta mindezt, de képtelen volt meghozni a döntést, hogy Teddy-t elaltassák.

Egyszer arra ért haza, hogy a kutya orrából szivárog valami folyadék. Sírva vittük az állatorvoshoz, mert a párom azt hitte, hogy az lesz az utolsó alkalom. A doki megvizsgálta, és azt mondta, hogy kutya baja... mármint rákos és vak még, de nincsenek fájdalmai, a folyadék pedig nem szivárog. Felszippanthatott valamit és attól volt váladék az orrába, de már távozott, a szíve mint az atomóra és ha étvágya van, akkor rendben lesz még egy ideig. Persze a párom örült, hogy nem kell még búcsúzni, de én tudtam, hogy ez már nem lesz így jó.

Egyik reggel a feleségem a saját piszkában fekve találta Teddy-t. Ekkor döbbent rá, hogy ezt nem teheti meg vele, nem veheti el a méltóságát, mert neki könnyebb úgy, hogy még vele van. Ez a kutya ha rajta múlik soha nem fog elaludni saját magától az ágyában párnák közt, ha kell örökké élni fog, legyen bármekkora fájdalma, csak a feleségem ne legyen szomorú. Így végül elvittük az állatorvoshoz, aki átsegítette Teddy-t a nehezén és könnyített a terhein. Megpihent a kis öreg 17 év után. Nagyon nem könnyű egy ilyen döntést meghozni.

A feleségem rendelt egy hamvasztást és Teddy hamvai egy erre kialakított képkeretbe kerültek, ahol a fotója mögött egy kis urnában pihen a kutya, aki ha kell örökké élt volna, hogy a gazdájának ne kelljen fájdalmat okoznia.

R.I.P.

72. Mennyibe kerül egy mosoly? 300-ba?

Pár poszttal korábban már írtam róla, hogy nem csak főállásban vagyok takarító egy magániskolában, hanem bizony ezt csináltam mellékállásban is. (Hmm... megjegyzés: ez talán az első alkalom, amikor úgy írom le, hogy takarító vagyok, hogy nem érzem kellemetlenül magam - közel 5 év kellett hozzá, hogy ne érezzem gáznak még minimálisan se.)  Szerencsére múltidőben beszélhetek a dologról.

A bizonyos "esti meló" (a mellékállást csak így emlegettük) kb 17:10-től 20:10-ig tartott, azaz napi 3 óra este. Semmi extra, nulla stressz meló úgy általában véve. Igazából nem is volt rossz, azt leszámítva, hogy az iskolai szünetekben nem volt munka és így fizetés sem. Így átlagban kb 300 Font bevételt jelentett a kasszában, de volt olyan hogy a decemberi lóvé csak 75 font volt. :)

Reggel 06:30-tól 12:30-ig dolgozok, aztán ebéd és utána 13:00-tól 15:00-ig még egy kis munka, azt pedig egy óra edzés (na jó néha 45 perc) követi. Ezek után kellett menni  az "esti melóra"; magyarul volt otthon 40-60 percem délután és ha nem volt szerencsém, akkor a csöppség aludt éppen.

Ez napi 11 óra munka volt. Hogy ez sok vagy kevés, vagy éppen elég azt döntse el mindenki maga. Nekem éppen elég volt és csak szünetek közeledtével éreztem soknak. Be kell látni, hogy a takarítás nem igazán veszi ki az ember minden erejét. Nem olyan, mint mondjuk egész nap falazni, vagy utat építeni, de attól mégis csak több fizikai megterhelést jelent, mint asztal mellett dolgozni; cserébe mentálisan nem fárad el az ember. Ültem asztal mellett, agyilag lefáradni sem jobb, mint fizikailag. 

Minden megváltozott, amikor a kisfiam megszületett. Normál esetben, amikor az egyik kereső kiesik a pénzkeresésből, akkor a másik próbál rádobni egy lapáttal. Nemde? 

Azt hiszem fel sem merült egyikünkben sem, hogy a 11 órát még megtoldjam 2-3 óra melóval, de legnagyobb meglepetést a számolgatás okozta. Mindjárt írom, hogy miért.

Ahogy a kicsi kezd felnőni egyre több és több élményt ad, egyre aktívabb és egyre jobban felfogja mi zajlik körülötte. Nos amikor felkelek reggel, akkor jobb esetben még alszik, aztán meló után volt maximum 1 órám vele és az "esti melóból" fürdetés végére hazaérve láttam őt újra álomba szenderülni. Ez nem olyan gáz az első hetekben, hónapokban. Most már 7 hónapos a kis kópé és egyre jobban azt éreztem, hogy lemaradok mindenről. Viber-en átküldött videókon kellett nézegetnem milyen, amikor ébren van és játszik, nevetgél vagy éppen anya idegein próbál fogást találni. Azt éreztem, hogy ettől több kell. Mégis mennyi pénzért hagyok ki egy mosolyt, egy kacagást? Havi 300 Font? Valljuk be nem kis összeg, ha Forintra váltjuk, de nem eget rengetően nagy angliai viszonylatban. Bár ez is relatív; ki, hogyan látja.

Kiszámoltuk, amennyire kitudtuk és meglepett bennünket is, hogy ha kilépek, akkor nem lesz nagy érvágás. Eleve vissza jön egy kicsi az üzemanyagon, mert hát nem volt messze a meló, de cserében a dugóban kellett araszolni. Aztán a fő munkahelyemen van lehetőség szombat reggel 2-4 óra túlórára, amit dupla órabérben fizetnek (így pl reggel 08:00-tól 10:00-ig nyomok egy kis melót és még miénk a nap utána, a gyerkőc meg már menetre kész) és mindig is volt havi megtakarításunk, ami a bankban landolt - abból is el tudtunk csípni egy kicsit, de nem kellett lemondani róla. Kb 30%-kal kevesebbet spórolunk... oké néha 60% is lehet, ha éppen bevásárolunk valamit a gyereknek és/vagy magunknak. :)

Nem volt kérdés, hogy kilépek és inkább a családdal töltöm a délutánokat. A feleségem válláról is le tudok venni egy kis terhet, bár ez így nem jól hangzik, pontosabb úgy, hogy tudok neki biztosítani egy kis szabadidőt, amit magára fordíthat. Ilyenkor kimegyünk a parkba és 1-1,5 órát sétálunk. Kisfiam ilyenkor beszundít egy kicsit én meg csak gyönyörködök benne és szövögetem a terveket, hogy milyen dolgokat fogunk majd csinálni. Úgy érzem, hogy most már igazi apa vagyok és nem csak egy pénzcsináló gép. A legnagyobb értéket az életemben a szabadidőmben teremtem meg. Sejtettem, hogy majd szeretek apa lenni, de nem gondoltam, hogy ez ennyire fantasztikus lesz. :)

Sokszor rám tör, hogy nem lett volna szabad a melót otthagyni, meg kell a pénz, de aztán elvigyorodik a kis huncut és olyankor rögtön tudom, hogy egy ilyen mosolyt nem lehet pénzen megvenni utólag. Ezt meg kell élni.

71. Drog

Ez a poszt nem egy klasszikus "Angliás" írás lesz, de... talán mégis. Itt íródik Angliában, bár a történet otthon, Magyarországon kezdődik. Hogy, hogy jön ide a drog? Úgy, hogy amíg másnak a kábítószer okoz örömöt, addig az én drogom a futás. Igen, ez lesz a téma, de megpróbálok kicsit másképp beszélni róla, mint mások, mivel:

Gyűlöltem a futást, zsigerből és minden porcikámmal.
Soha nem voltam vékony gyerek és a futás sose ment. Az általános iskolában a szintfelmérők előtt szinte hányni tudtam volna. A fiúk közt a leglassúbb voltam és egyébként se volt csúcsra járatva az önbizalmam... nem tett jót, hogy mindig hátul kullogtam eredményekben, ha futásról volt szó. Még később is olyan sportot választottam, ahol nem igazán kellett futni. Röplabdáztam, illetve sokat kerékpároztam (hobbi szinten) és később jött a súlyzós edzés. Érdekes, mert azt hihetné az ember, hogy a kerékpározás és a futás közel áll egymáshoz, mivel mind a két esetben a láb dolgozik a legtöbbet, de rá kellett döbbennem, hogy csak annyira egyforma sportok, mint hogy az alma és a körte is gyümölcs... de semmi más közös bennük.

Egyszer eltört bennem valami

Nem emlékszem mi volt pontosan, ami arra ösztönzött, hogy fussak. Talán egy epés megjegyzés a súlyomra  vagy, hogy nem volt állóképességem. Áhh nem! Eszembe jutott! A plafonon volt a vérnyomásom. A túlsúly és a féktelen zabálás megtette a hatását és sikerült reggeli ébredés után is 140/110-es vérnyomást produkálni, amiből a 110 igen csak egy veszélyes (mondhatni kóros) érték; ez arra utal, hogy a szívnek sokkal több munkába telik a vér pumpálása (aki orvos javítson ki bátran, ha tévedek), mint normál esetben.

Igazából pedig fájtak az epés megjegyzések is... nem felejtem el senkiét.

Nyomorultul éreztem magam. Nulla állóképesség és magas vérnyomás. A súlyzós edzést és a kerékpározást akkor már rég hanyagoltam. Ráadásul nem is javasolta az orvos, hogy súlyzós edzést végezzek, bicajozni meg nem akaródzott, főleg mert vágytam egy komolyabb bicajra, de nem engedhettem meg magamnak és a Tesco/Cora/Praktiker/ stb boltokban kapható bicajok gyakorlatilag 1 hónap alatt haltak meg alattam. Pénzkidobás higgyetek nekem.

 

Csinos, de egy rakás sza..szemét

Kitartás

Ózdon nem (volt) divat a futás, ezt leszögezném. A város stadionjába járt futni mindenki, aki késztetést érzett. Itt kezdtem én is. Az első alkalom során nem tudtam egyszer körbe futni a lelátókat kívülről (ami kb 600 méter), de még félig sem. Annyira meg voltam rogyva a ténytől, hogy nem megy, hogy majdnem elbőgtem magam. Ültem a fűben és néztem, ahogy a fiatalok és öregek elfutnak az orrom előtt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne futva közlekedni.  Huszonévesen megsemmisülve éreztem magam.

Aztán rájöttem, hogy mindig feszélyezett, ha valaki futni látott és kitaláltam, hogy este fogok futni, de nem a stadionban, mert ott este már nem volt elég fény, hanem a városban, hátsó utakon.
Utána olvastam, hogy hogyan kell helyesen futni, milyen cipőt kell viselni. Elkezdtem fejben felkészülni, közben pedig arra gondoltam, hogy mennyi-mennyi ember mondta már nekem, hogy pedig a futás jó, gyönyörű sport és sok örömet okoz. Ezt volt a legnehezebb elhinni.

Így tudtam meg, hogy nem szabad negyven réteg ruhát magunkra húzni, illetve nem mindegy, hogy a cipő hol van párnázva és hogy mi az hogy átgördülési ív, pronáció, magas- és alacsony boka, milyen hátránya van az aszfalton való futásnak, stb.

Fejben jó voltam csak lélekben nem

Vicces, mert elméletileg már tudtam futni. Beszereztem egy olcsó, de a lábamnak megfelelő cipőt, megfelelő ruházatot és még a zenéket is kiválogattam a futáshoz. Minden megvolt ahhoz, hogy elinduljak. Felöltöztem, felhúztam a cipőt és beizzítottam a zenét... hogy... 3 perc múlva már otthon is legyek.

Elindultam este a lépcsőház elől és 3 egész percet tudtam futni. Szúrt az oldalam és a tüdőmet ki tudtam volna köpni. Kérdeztem is magamat, hogy mi ebben olyan jó?

Aztán elmentem másnap is és az után is és az után is. Napról napra több ment, de meg is jelent a fájdalom a lábszáramban és a térdemben. A "sípcsonti ínhüvelyek gyulladása" nagyon kellemetlen és igazából nem is ínhüvelygyulladás, inkább túlterhelés a lábszár izmaiban, ami nagyon tud fájni, bár ha lazulnak az izmok, akkor a fájdalom csökken. 4 hét is lehet a gyógyulás. 

Rájöttem, hogy nem futhatok minden nap. Időt kell hagyni a regenerációra. Így álltam át a heti két futásra.

Szokássá vált

Addig jártam el futni míg végül a "kényszerből" szokás nem lett. Először csak 1 km ment, de utána mindig több és több. Hol 300 métert, hol pedig 500-at csaptam hozzá a következő heti futáshoz. Meg is lett hamar a 3 km. Élveztem a zenét, de annál kevésbé élveztem az értetlen tekinteteket ha néha valakivel találkoztam. Úgy néztek rám az emberek, mintha legalább lángolva futottam volna. Azt hiszem ez is az ózdi vidékhez tartozik.
A heti 2 néha 3 alkalom elég jó volt, de valami hiányzott. Nem volt meg az a bizonyos élvezet. Elmentem, futottam, hazaértem és megveregettem a vállam, hogy ez is megvolt. Mentem, jöttem, mentem, jöttem. Kicsit gépies volt. Cserélgettem a zenéket, mértem az időt, feszegettem a határaimat, de semmi extra.

Aztán jött AZ a nap

Emlékszem tisztán. Már ősz vége volt csípős esti hideggel, amikor az ember már azt várja, hogy ha reggel felkel, akkor havat kell kaparni az autóról. Sokat tököltem a cipőm befűzésével, mert nem akaródzott nagyon elindulni. Több okból is. Hideg volt, kimerült is voltam agyilag és az 5 km volt célba véve. Sokat bíbelődtem a ruhámmal, igazgattam az mp3 lejátszót, a sálat, a sapkát forgattam a nyakamon és a fejemen, hogy kényelmes legyen. Beállítottam a stoppert vagy nyolcszor, hogy húzzam az időt, de aztán elfogytak a pótcselekvések és nem maradt más mint az indulás.
Lassan kezdtem, hogy az 5 km-re be tudjam osztani az energiámat. Jó zenéket válogattam aznapra és emiatt nem is tudtam tartani a (magamhoz képest) lassabb tempót. Elkezdett beütni a zene. Ráálltam a pergő ritmusra és közben az izmai is szépen bemelegedtek. Lement az első, majd a második és a harmadik kilométer is. A levegőm gyorsan fogyott és kicsit szúrt az oldalam, de ismerős érzés volt. Ez volt a szokásos holtpontom. Csak pár száz méter és bár tudtam, hogy rohamosan fog fogyni az erőm, de meglesz a negyedik kilométer is. Igen ám, de most az ötöt kellene támadni - gondoltam kicsit aggódva.
Közben az agyam folyamatosan azon zakatolt, hogy kanyarodjak el a szokásos helyen és simán meglesz a 4 km. Elég lesz az is, hátha jobb időt futottam mint máskor, stb.
Ekkor döbbentem rá, hogy talán nem is fizikailag vagyok már gyenge, inkább mentálisan. Feladom vagy nem adom? Ezen filóztam, de nem kanyarodtam haza. Arra gondoltam, legyen bármi a 4 km-től többet fogok futni ma akkor is, ha csak 100 méterrel megy több.
Aztán jött egy jó zene és hirtelen libabőrös lettem, de úgy igazán az. A talpamtól a fejem tetejéig. Nagyon furcsa érzésem támadt. Olyanok lettek a lépéseim, mintha nem érték volna el a talajt, mintha a levegőn lépkedtem volna. Szinte éreztem, hogy valaki a karom alá nyúl és felfele húz. A lábizmaim megduzzadtak és éreztem, hogy a friss hideg levegő, ami a számon áramlott befelé masszívan feltölti oxigénnel az ereket a testemben. A sötétben a pupilláim valószínűleg hatalmasra tágultak és csak egy pontra tudtam fókuszálni; az út végére ami előttem volt. Szinte már sprintbe kezdtem. Az agyam kiabált, hogy lassíts, mert el fog fogyni az erőd, de aztán elcsendesedtek a gondolataim, mivel a lendületem nem hagyott alább. Egészen csend lett a fejemben. A zenét sem hallottam. Olyan érzés lett rajtam úrrá, hogy szinte futok bele a semmibe, lazán, könnyedén és megállíthatatlanul. A libabőr még mindig futkosott rajtam.

Aztán beindult a fantáziám

Ettől a könnyed érzéstől azt képzeltem, hogy szárnyam nő és még jobban beletapostam az aszfaltba. Legszívesebben letéptem volna a felsőmet. A talpam lángolt, már az hittem elolvad a cipőm talpa és aztán BAMMM!
A testem rádobott még egy lapáttal és tényleg sprintre váltottam. Furcsa, röhögéshez közeli érzésem volt és akkor már tudtam, hogy egy durva adrenalin és endorfin löket hatása alatt vagyok. A szívem csak úgy nyomta a vért az izmaimba, hogy majd ki ugrott a helyéről, de végül visszalassultam és kocogással folytattam. Több, mint 5 km lett a vége. És most lehet kinevettek, de olyan érzés vett hatalmába, amit egy jó szex után érez az ember. Kielégültség, nyugalom áradt szét bennem és egy letörölhetetlen mosoly volt a képemen.  
Rájöttem ilyen az, amikor tényleg átbillen az ember a holtponton. Annyira intenzív érzés volt, hogy a mai napig emiatt megyek futni.

Ez egy endorfin molekula képlete. Csoda, hogy örömet okoz? :)

Az az őszi este volt az, amikor a szokás szenvedéllyé vált. Az adrenalin és az endorfin miatt indultam útnak újra és újra. És bár nem jött mindig az érzés és ha jött sem volt már olyan intenzív, mint legelső alkalommal azért nagyon élveztem (élvezem ma is) az egészet. Megértettem, hogy miért mondják, hogy a futás jó.

Angliában megváltozott az egész

Amikor kijöttünk, egy ideig nem sportoltam és nagyon hiányzott a futás. Gyakorlatilag a stressz csökkentésére használtam otthon és ha bármi bajom volt, akkor elmentem futni és szépen elrendeződtek a gondolataim. Mindig arra gondoltam, hogy egy zöld mezőn futok a kék ég alatt a végtelen horizont felé. Körülöttem nincs semmi, csak a zöld fű. Ettől úgy lehiggadtam, hogy a végén a vérnyomásom is beállt a normális határértékek közé.
Ez hiányzott mikor kiköltöztünk.
Addig-meddig alakítgattam a dolgaimat, amíg újra időt tudtam szakítani a futásra. Vettem egy szuper futócipőt - majd később egy nagyon csúcsszuper cipőt, amit végre megengedhettem magamnak - és belefogtam újra a futásba. Nagyszerű érzés volt. Jött velem szembe a többi ember és senkit nem érdekelt, hogy futok, illetve miért futok. Aztán jöttek a futók is. Volt olyan, aki csak mosolygott és bólintott egyet, de volt olyan is, aki ökölpacsira nyújtotta a kezét. Volt, aki elmellőzött és csak és integetett, hogy kövessem, ha tudom. Néha voltak így kisebb "versenyek", ami mindig pacsizással végződött.
Jó érzés, hogy olyan "közösséghez" tartozok, ahol bár senkit nem ismerek, de a futás élménye mégis összetart egy kicsit, egy kalap alá hoz bennünket. Olyasmi ez, mint a motorosok közössége.
Itt is jönnek az adrenalin és endorfin löketes futások, de nem ütnek olyan nagyot mint régen, de ha érzem a "jót" akkor sokkal tovább tart. A gondolataim nagyon kisimultak az futások alatt. Teljes mértékben a zenére és a mozgásomra tudok koncentrálni, akár szabadban, akár futópadon futok. Így még jobb kikapcsolódás az egész. A cipőmet is cserélnem kellett megint, mert már több mint 800 km-t tapostam bele két év alatt (az átlag 4 km/alkalom). Nem zakatol az agyam a munkán, a számlákon és egyéb gondokon. Csak én vagyok, meg a kilométerek. Ez egy olyan drog, amiről nem szívesen mondanék le. Kell! A héten legalább kétszer.
Ezért is voltam egy kicsit magam alatt az elmúlt hónapokban, mert fájt a csípőm és nagyon aggódtam, hogy nem fog menni a futás. De mint írtam is az előző posztban végre jól vagyok.
Visszakaptam a drogomat és még a súlyzós edzésbe is belefogtam újra.

A végén még formába jövök. :)

70. Háttal nem kezdünk mondatot!

(Kérlek a poszt végén a fontos részt mindenképp olvasd el ha belefogsz a poszt olvasásába) A címben leírt örök érvényű igazság talán abban az esetben bukik meg, ha magáról a testrészről beszélünk, a hátról. Pár poszttal korábban már pedzegettem, hogy vannak gondok a hátammal, derekammal és arra gondoltam, hogy a mini kálváriámat (ami azért nem volt kínszenvedés) megosztom veletek. Hát-ha segít valakinek. :)

Történt egy napon 2015 nyarán - kb augusztus magasságában -, hogy megrogytam, de teljesen. Olyan érzés volt, mintha valaki két izzó fémlapot csúsztatott volna a derekamba a gerincem két oldalára. Írnám, hogy nem vonyítottam fel, de hazudni nem akarok. Akkor, ott és abban a szent bébipóz pillanatban a földön tudtam, hogy a híres ló balzsam, vietnámi balzsam és nicoflex trió ezt nem fogja onnan kimeccselni egy éjszaka alatt. Ezzel orvoshoz kell menni.

Aki Angliában él az tudja, hogy ha épp a fejed szakadt le, akkor is előbb a GP-hez (háziorvoshoz) kell menned, mert rajta folyik át minden, mint tibeti szerzetesen az élet ereje. Ment is a fogadás, hogy vajon elküld e az orvosságok alfájának és omegájának számító paracetamol kúrával egy kis pihenésre.

A doktor úr látta, hogy bizony szenvedek, amikor átmozgatott és közölte, hogy ez "tight muscles" probléma, azaz túl feszes izom a hátban, illetve az alsó részen derék tájon. Pontosabban mindjárt írom mi volt a gond, de itt még csak az alsó hátizmot emlegette. 

Nagyon furcsának tartottam a diagnózist, mert tényleg sérvre vagy valami idegi problémára gondoltam a fájdalom alapján, de nem vagyok az a típus, aki ne hinne az orvosának és persze megnyugtatott, hogy azt mondta, hogy műtétre még csak gondolni se merjek, mert az igen csak nincs még a láthatáron sem. Ezután felírt két tablettát, amiből az egyik zombit csinált belőlem a másik meg egy halom Codein volt, ami elég durva fájdalomcsillapító. Én pedig bizony nem vagyok hajlandó fájdalomcsillapítót szedni. Nevessetek ki vagy gondoljatok bolondnak, de azt gondolom, hogy ilyen esetben csak a problémát fedi el a kényelem érdekében és ha belefeledkezel a fájdalomba, akkor sokkal jobban mered terhelni az adott területet, ami nem biztos, hogy jó. Még a fejfájást is kiszenvedem ha rám tör. Bár arra a legjobb 1liter víz tíz perc alatt, mert állítólag a legtöbb fejfájás oka a dehidratáltság. Nálam eddig működött.

A másik gyógyszer nagyon levert (ami mellékhatásként fel is volt tüntetve). 12-13-14 órát aludtam nappal azon a héten, amikor kiírt szabira az orvos. Felkeltem, ettem, aludtam és ezt ismételtem. Meg sem szólaltam ha ébren voltam, sőt volt olyan, hogy nem emlékeztem, hogy ébren voltam. Nem is fájt a hátam addig... A feleségem letiltott a gyógyszerről és újra mentünk a dokihoz.

A második menetben azt mondta, hogy akkor elküld fizioterapeutához. Mondom királyság, ott tuti helyrepakolnak.  Adott egy számot, ahol időpontot foglalhatok.

Amikor fogadott a fizio pali, akkor szegényt el is neveztem Danny Blue-nak, mert hát úgy nézett ki mint a csávó a fenti képen. Tudjátok? Aki az Uri Geller utódja lett abban a fura műsorban. Még örültem is, hogy nem csak a testemmel, de a fejemmel is tisztában lesz. :D

Na szóval Danny kezelésbe vett. Első alkalommal átbeszéltük, hogy milyen mozgás nem megy, hol lakik a fájdalom, milyen gyógyszertől lettem zombi, miért nem ettem fájdalomcsillapítót és jól lecseszett, hogy hirtelen leálltam a sporttal. Oké, oké nem cseszett le, csak elmagyarázta, hogy mozgásban kell maradni, mert tovább feszülhetnek az izmok. Csak azt szerettem volna, ha elmagyarázza, hogy hogyan fussak úgy, mintha az ördög láva party-t rendezne a medencémbe és villával bögdösné a gerincem melletti területet. Na mond a vaknak, hogy nézzed má'!

Ezután jól átmozgatott és arra jutott, hogy bár túl feszes izmok okozzák a gondot, de az alsó hátizmomat gyengének találja így rámegyünk arra, majd az segít.

Csináltam is a gyakorlatokat szépen nap mint nap. Fel is javult a csípőemelésektől az alsó hátizmom egy kicsit, de pár gyakorlat a legkisebb mozdulatra is fájt és Danny azt mondta, hogy csak addig csináljam még "kényelmes". A térd felhúzása a homlokhoz marhára nem volt kényelmes, konkrétan be akartam fo...

Újra találkoztunk és biztatott, hogy csak csináljam, jó lesz. És hát ő a szakember, úgyhogy nyomattam. A fájdalom meg csak nem csillapodott és már ott tartottam, hogy a feleségem adta rám a zoknit reggel, mert a hajolástól megőrültem. Ekkor megint megszületett bennem a gondolat, hogy ez bizony nem izom probléma lesz.

És milyen egy borzasztó páciens? 

Olyan, hogy hozza a saját diagnózisát és a megoldását... Mondom, Danny ez nem lesz jó, azt hiszem nagyobb a baj. Nem vagyok happy és nyugodtabb lennék ha túlesnék egy képalkotó vizsgálaton. 

Danny nagyon rendes fickó volt, mert azt mondta, hogy ez érthető és ha én ezt gondolom, akkor visszaküld a GP-hez, aki majd elirányít a megfelelő helyre.

Eközben!

Amíg próbáltam a GP-n keresztül új megoldást találni, addig fűnek-fának meséltem a bajomról, míg végül valaki azt mondta, hogy miért nem megyek chiropractor-hoz. Amit kb úgy lehet fordítani, hogy a hát gyógyítója, esetleg csontkovács, de ebben az esetben ne arra a csontkovácsra gondoljatok, aki összehajt mint egy könyvet és szétropogtat.

Ajánlottak egy über nőt, aki a szakmában kitűnő (90 font/ alkalom). Elmentem hozzá és hogy őt idézzem: "beprogramozta a testem". De be bizony! Csinált egy kis masszázst és kinyújtotta az izmaimat. Jó volt, mert jó volt, csak nem segített. Tök szuper volt, hogy a felkaromat is "beprogramozta" csak hát nem az fájt. Érdekes amúgy, mert a kezelések után jól éreztem magam, csak két napra rá visszaerősödött a fájdalom. 3 alkalom után elvesztettem a hitem benne és közben a kórházba is beutalt a GP.

Elküldött a doki egy hátspecialistához. És ekkor fény gyulladt az alagút végén. Elmeséltem neki is, az egész történetet. A chiropractor-on jót nevetett. A doki egy indiai pasas volt és mikor meséltem neki, hogy miként programoztak be akkor azzal a tipikus indiai fejingatással nyugtázta, hogy jó el tudtam költeni 270 fontot a semmire. 

Felfektetett az asztalra és széttekert mint kisgyerek a kindertojást. A végén már a bokám a fülem mellett volt, de az elképesztő az volt, hogy mindezt fájdalom nélkül csinálta. Aztán arra kért, hogy hajoljak előre úgy, hogy a lábam nyújtva marad és próbáljam meg a padlót megérinteni. 1cm-en múlt, hogy nem tettem le a tenyerem a talajra és no pain.

Mi (volt) a baj?

A képen a zölddel jelölt izom a csípőhorpasz izom. Látjátok hol tapad? A gerinc mellett, illetve a combcsontnál. Amikor ez megrövidül és/vagy görcsbe rándul, akkor az összehúzza az embert, kimegy az erő a lábból és fájdalmat érez a derékban. Ez van nekem. A szakember rögtön tudta, mindössze fél évembe telt, mire el tudtam hozzá jutni. A specialista elmondta, hogy tudom ezt az izmot nyújtani, elmagyarázta, hogyan tudok futni úgy, hogy ne feszüljön tovább és javasolta, hogy térjek vissza edzeni. De! Nem guggolhatok súllyal, nem csinálhatok felhúzást (dead lift), amíg 100%-os nem leszek. Semmi olyat, ami hajolás közben súly mozgatással jár. 4 hónapos a fiam és a szívem szakad meg, ha nem emelhetem fel. Szerencsére már elég erős a derekam hozzá.

Jelenleg olyan 75-80%-osnak érzem magam. Ha fáj, tudom, hogy hogyan nyújtsak és azonnal érezhető a javulás. Egyébként a Google-ban lehet még találni sok gyakorlatot a csípőhorpasz izom nyújtására.

FONTOS!

A történetemet azért osztottam meg veletek, hogy képet alkothassatok arról, hogy nagyjából, hogy megy ez Angliában. Ha bármilyen hasonló, derék, ill. hátfájásod van, akkor kérlek ne vedd alapul az én problémámat és kezd el kezelni magadat otthon megfeszült csípőhorpasz izom problémával. Fordulj szakemberhez és részletesen számolj be a bajodról. Lehet, hogy pont neked teljesen más jellegű probléma miatt vannak hasonló tüneteid. Ha nem látogatsz el orvoshoz és tévesen a csípőizmodat kezded nyújtani (google leírások alapján pl.), akkor sokkal nagyobb kárt is okozhatsz, mint ami a jelenlegi helyzetedben van. Szóval irány a doki!