76. Tökéletes nap

Felismered ha egy napod tökéletes? Amikor azt mondod este hogy: "Ez egy jó nap volt!" akkor tisztában vagy vele, hogy lehet nem csak jó, hanem tökéletes volt? Tudtad, hogy már reggel eldöntheted, hogy az lesz a napod ? Nekem sikerül mostanában előre meghatározni (neeem mindig), hogy egy napom perfekt legyen.

Ilyen egy angliai tökéletes nap nekem:

Szombat van. A nap amikor magamtól ébredek és nem az ébresztő riaszt fel. A feleségem már útra kész, pedig még mindenki az ágyban hever. Tele energiával, rám mosolyog ő is meg a reggeli napsugarak is. Hogy hogy csinálja? Nem tudom, pedig az éjszaka ő kelt fel a gyerekhez. Titokban csodálom az ágyból. Aztán felkelek és kinyitom az ablakot és szinte arcon csókol a langyos levegő már ilyen korán. A parkban páran kocognak, de most nem érzek késztetést a sporthoz.

A kisfiamhoz lépek, aki végre a kiságy szélébe kapaszkodva lesi, hogy vajon ki veszi fel majd őt? Ahogy meglát huncutan felkacag, a fejét oldalra billenti mint egy kis kutya kölyök és hatalmasra nyitja a gesztenye barna szemeit. Olyan nagyra, hogy a galaxis elférne benne. Beleveszek a tekintetébe és már a jövő terveit szövögetem vele. A kezét nyújtja és bár nem mondja, de látom azt kéri öleljem magamhoz. Már most tudom, hogy tökéletes nap lesz a mai.

Sose kávéztam otthon, de Anglia más. A reggeli kávé vagy tea a munkahelyen ugyan úgy a napi teendőkhöz tartozik, mint maga a munka. Rituálé, népszokás, divat... ha kihúzom magam belőle, akkor furcsán néznek rám. Nem lehet megkerülni. Megtanultam kávézni vagy teázni, aztán közben semmiségekről csevegni, amíg végül szokássá nem vált. A kávézás is és a csevegés is. Aztán úgy ébredtem egy szombat reggel, hogy kávét főzök magamnak. A vége az lett, hogy az instant kavaróstól eljutottam a finomabb kávékig. Szinte már bele sem kell kortyolnom a forró italba, mert az illata is élvezettel tölt el.

Szürcsölgetem és nézem a családot, ahogy lassan felpörög az élet bennük.

 

Öltözködünk és összecuccolunk. 100 kérdés cikázik a nappaliban. Betetted? Megvan? Elmostad? Láttad? Post code meglett? Kikapcsoltad? Ha gyereked van tudod... ha nincs akkor biztos sejted hogy megy ez. De még sincs nyomás. Nem karmol a stressz a válladba. Nem időre kell menni, csak menni kell; kirándulni. Csattan egy csók és: Indulhatunk! - elhangzik a végső mondat a házban.

Elégedetten nézek körbe. A füvet rövidre vágtam, a sövényt megnyírtam. Ma már nem lesz gond vele. Takaros az előkert... tán még a szomszédétól is szebb - fogalmazom meg  magamban ezt az elfogult  kritikát, pedig nem verseny ez, csupán a fáradt szemeknek pihentető hétköznap arra hazajönni, hogy minden szépen elrendezett.

A másik szomszéd indul a dolgára. Postás, dolgozni megy talán, bár nem viseli a formaruhát. Fülig ér a szája és pár szóval üdvözöl. Megjegyzi, hogy csodás időnk van, majd eltűnik egy Royal Mail-es furgon belsejében az italát kortyolgatva. Teázós típusnak nézem. Kedvelem.

A feleségem vezet én csak az utat figyelem és a gps-t. A gyerekünk az ablakon kukucskál kifelé a saját kis kusza mondókáit dünnyögi. Nem szavak még csak hangok. Sugárzik belőlük az elégedettség. Egész nap hallgatnám. A forgalom gyenge, még túl reggel van. Pár ügyetlen azért van az utakon. Az egyik elénk gurul a másik nem halad. Már-már bosszankodnék, de mikor felkeltem eldöntöttem, hogy tökéletes nap lesz a mai. Körforgalom körforgalmat követ, falucska falucskát. Szűk utakon szüttyögünk a kerékpárosok mögött. Viccesen riszálnak, de mégsem haladnak végül jön egy leheletnyi egyenes és a nagy dízel sírva mellőzi őket. Most megint mindenki nyugodtan gurul a célja felé.

Henley-on-Thames a mi célunk. Viszonylag korán érkezünk - a többi kirándulóhoz képest. A városka hidacskája még nem dugult be. A vasútállomás mellé parkolunk. Ide szoktunk. Üres a parkoló. Felnézek az égre, sehol egy felhő... hmm azt hiszem hamarosan tömeg lesz. Az Imperial Hotel tornyosul előttünk első látványként. Nincs olyan alkalom, hogy ne futna végig a szemem a tégla vörös, fehér színű és barna gerendákkal tarkított épületen. Szinte a világba kiáltja, hogy itt ő 'A' Hotel, a múlt egy darabja. Aztán a kis kikötő következik a híd lábánál régi hátsó lapátkerekes hajóval és színes csónakokkal. Gyökeret eresztek és csak csodálom a látványt. A család nem is érti egy pillanatra, hogy miért álltam meg. Előtúrják a telefonokat és a párom a kisfiammal, az anyósom a testvérével buzgó fotózkodásba kezd. A pillanatot megörökítik, de nem élik meg. Pontosabban máshogy élik meg, mint én.

A park majdhogynem üres. A fű gondosan három centire vágva, a sétány kiseperve. A vízen vadlibák szlalomoznak az evezősök közt. Hatalmas fehér yacht csorog végig a másik oldalon. A kis folyami lakóhajók ajtaja is kipattan. Ébredeznek a lakók. A füvön heverek és hagyom hogy a kisfiam rám másszon. Aprólékosan megvizsgál minden színt a pólómon, majd a fogaimat számlálja, az orromat nyomkodja, a fülemet húzgálja. Csak finoman, olyan gyengéden, ahogy egy apa kívánhatja. Aztán faképnél hagy, hiszen annyi érdekes dolog van még körülöttünk. Az emberek le-le lassítanak, van aki csak a kicsire mosolyog, más kedvesen köszönti. Jól esik a kedvesség mindannyiunknak. Kis város, nagy ország, ez megszokott.

Az embereket figyelem. Az izzadó futókat, hogy milyen technikával futnak. A köpcös fószert, ahogy egy szendvicsbe harap és elégedetten bólogat egy elhaladó hajó kormánya mögött. Az izgága kutyatulajokat, ahogy energiát nem spórolva gyűjtik a kutyusuk után a piszkot. A nyugdíjas párt, akik pár perc bíbelődés után felhúznak egy napernyőt, majd csókkal ünneplik az apró, közös sikert... csókkal annyi év után is. A szemem megakad egy büfén.

Nem variálok a választékkal. Sajtburgert kérek krumplival. Abban nem csalódik az ember... nemde? A párom mozzarellás paninit választ. Imádja. Várjuk az adagunk, közben egy kutya nyomja a fejét az ölembe. Rám néz és szinte kérdőre von, hogy hol marad a simítás. Nem tudok ellenállni. A gazdája szisszent és a kutya már el is tűnt. Sűrű bocsánatkérésekkel bombáz a túlvégről az úriember, de hisz nem történt semmi.

A kaját gyűrjük. Nem nevezném életem élményének, de megeszem. A burger hideg a krumpli mirelit, igaz nem számítottam jobbra. Hmm... nem is volt, annyira szörnyű, inkább csak angolosan semmilyen. A paninit csócsálgatom, hogy elfeledjem az ízét. Jól laktam valamennyire. Remélem a párom is. :)

A nap elhalad a fa mögött, ami alá leültünk reggel. A kicsi alszik és én is épp hogy ébren vagyok. A forró sugarak a bőrömet nyaldossák. Perzsel minden másodperc, de nagyon élvezem. Feltölt energiával. Hunyorogva kémlelem a rám boruló fűzfa ágai közt azt egy apró, de bátor felhőt, ami ma idemerészkedett. Úgy érzem, hogy én oszlattam szét a tekintetemmel. 

A park tele van. Gyerekek és kutyák mindenfelé. A szülők vagy épp megterítenek vagy már pakolnak a plédeken. Sétálni indulunk még egyet, mielőtt haza indulunk. Az autóba betúrunk mindent, nincs rendszer benne. Édes káosz. Vegyes érzések közt úszunk. Feltöltődtünk, de elfáradtunk. Ki érti ezt?

Az autókázás felráz bennünket. 4-re otthon vagyunk, így még egy grillezés is belefér. Belefér? Hiszen így tervezte a párom. A húsok már pácolva, a gumi medence szinte forr. Begyújtom a grillt és figyelem a lángokat egy darabig. A kisfiam és nagyanyja a medencét tapossa. Nagy a pancsolás. Hibátlan, tökéletes pillanat ez. Csodálom a gyermekem, a délutáni nap még ragyog és a feleségem ölel oldalról miközben kacag a látottakon. Kell-e ennél több nekem? Mi a gazdagság ha nem ezek a pillanatok?

A parázs kész és a húsok, zöldségek sülnek. A hűtőnk kidob egy hideg rozét, a talpas pohár gyöngyözik tőle. Meghozza az étvágyat. Megterít a feleségem a kertben és megvacsorázunk. Jó érzés finomat enni, jó érzés együtt lenni. A szomszédok, mint az indiánok füstjelekkel jelzik, hogy ők is grillezéssel, bbq-val fejezik be a napot.

Eltelt a nap. Az esti rutin következik, majd a kicsi ágyba megy, mi még matatunk. A párom a telefonján én a laptopomon. De aztán a telefont leteszi és tudom, hogy ideje a gépet kikapcsolnom. Magamhoz ölelem. Az esténk nem ér véget, csak a mondandóm.

Tökéletes nap volt.