Ez a poszt nem egy klasszikus "Angliás" írás lesz, de... talán mégis. Itt íródik Angliában, bár a történet otthon, Magyarországon kezdődik. Hogy, hogy jön ide a drog? Úgy, hogy amíg másnak a kábítószer okoz örömöt, addig az én drogom a futás. Igen, ez lesz a téma, de megpróbálok kicsit másképp beszélni róla, mint mások, mivel:
Gyűlöltem a futást, zsigerből és minden porcikámmal.
Soha nem voltam vékony gyerek és a futás sose ment. Az általános iskolában a szintfelmérők előtt szinte hányni tudtam volna. A fiúk közt a leglassúbb voltam és egyébként se volt csúcsra járatva az önbizalmam... nem tett jót, hogy mindig hátul kullogtam eredményekben, ha futásról volt szó. Még később is olyan sportot választottam, ahol nem igazán kellett futni. Röplabdáztam, illetve sokat kerékpároztam (hobbi szinten) és később jött a súlyzós edzés. Érdekes, mert azt hihetné az ember, hogy a kerékpározás és a futás közel áll egymáshoz, mivel mind a két esetben a láb dolgozik a legtöbbet, de rá kellett döbbennem, hogy csak annyira egyforma sportok, mint hogy az alma és a körte is gyümölcs... de semmi más közös bennük.
Soha nem voltam vékony gyerek és a futás sose ment. Az általános iskolában a szintfelmérők előtt szinte hányni tudtam volna. A fiúk közt a leglassúbb voltam és egyébként se volt csúcsra járatva az önbizalmam... nem tett jót, hogy mindig hátul kullogtam eredményekben, ha futásról volt szó. Még később is olyan sportot választottam, ahol nem igazán kellett futni. Röplabdáztam, illetve sokat kerékpároztam (hobbi szinten) és később jött a súlyzós edzés. Érdekes, mert azt hihetné az ember, hogy a kerékpározás és a futás közel áll egymáshoz, mivel mind a két esetben a láb dolgozik a legtöbbet, de rá kellett döbbennem, hogy csak annyira egyforma sportok, mint hogy az alma és a körte is gyümölcs... de semmi más közös bennük.
Egyszer eltört bennem valami
Nem emlékszem mi volt pontosan, ami arra ösztönzött, hogy fussak. Talán egy epés megjegyzés a súlyomra vagy, hogy nem volt állóképességem. Áhh nem! Eszembe jutott! A plafonon volt a vérnyomásom. A túlsúly és a féktelen zabálás megtette a hatását és sikerült reggeli ébredés után is 140/110-es vérnyomást produkálni, amiből a 110 igen csak egy veszélyes (mondhatni kóros) érték; ez arra utal, hogy a szívnek sokkal több munkába telik a vér pumpálása (aki orvos javítson ki bátran, ha tévedek), mint normál esetben.
Igazából pedig fájtak az epés megjegyzések is... nem felejtem el senkiét.
Igazából pedig fájtak az epés megjegyzések is... nem felejtem el senkiét.
Nyomorultul éreztem magam. Nulla állóképesség és magas vérnyomás. A súlyzós edzést és a kerékpározást akkor már rég hanyagoltam. Ráadásul nem is javasolta az orvos, hogy súlyzós edzést végezzek, bicajozni meg nem akaródzott, főleg mert vágytam egy komolyabb bicajra, de nem engedhettem meg magamnak és a Tesco/Cora/Praktiker/ stb boltokban kapható bicajok gyakorlatilag 1 hónap alatt haltak meg alattam. Pénzkidobás higgyetek nekem.
 | ||
| Csinos, de egy rakás sza..szemét |
Kitartás
Ózdon nem (volt) divat a futás, ezt leszögezném. A város stadionjába járt futni mindenki, aki késztetést érzett. Itt kezdtem én is. Az első alkalom során nem tudtam egyszer körbe futni a lelátókat kívülről (ami kb 600 méter), de még félig sem. Annyira meg voltam rogyva a ténytől, hogy nem megy, hogy majdnem elbőgtem magam. Ültem a fűben és néztem, ahogy a fiatalok és öregek elfutnak az orrom előtt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne futva közlekedni. Huszonévesen megsemmisülve éreztem magam.
Aztán rájöttem, hogy mindig feszélyezett, ha valaki futni látott és kitaláltam, hogy este fogok futni, de nem a stadionban, mert ott este már nem volt elég fény, hanem a városban, hátsó utakon.
Utána olvastam, hogy hogyan kell helyesen futni, milyen cipőt kell viselni. Elkezdtem fejben felkészülni, közben pedig arra gondoltam, hogy mennyi-mennyi ember mondta már nekem, hogy pedig a futás jó, gyönyörű sport és sok örömet okoz. Ezt volt a legnehezebb elhinni.
Utána olvastam, hogy hogyan kell helyesen futni, milyen cipőt kell viselni. Elkezdtem fejben felkészülni, közben pedig arra gondoltam, hogy mennyi-mennyi ember mondta már nekem, hogy pedig a futás jó, gyönyörű sport és sok örömet okoz. Ezt volt a legnehezebb elhinni.
Így tudtam meg, hogy nem szabad negyven réteg ruhát magunkra húzni, illetve nem mindegy, hogy a cipő hol van párnázva és hogy mi az hogy átgördülési ív, pronáció, magas- és alacsony boka, milyen hátránya van az aszfalton való futásnak, stb.
Fejben jó voltam csak lélekben nem
Vicces, mert elméletileg már tudtam futni. Beszereztem egy olcsó, de a lábamnak megfelelő cipőt, megfelelő ruházatot és még a zenéket is kiválogattam a futáshoz. Minden megvolt ahhoz, hogy elinduljak. Felöltöztem, felhúztam a cipőt és beizzítottam a zenét... hogy... 3 perc múlva már otthon is legyek.
Elindultam este a lépcsőház elől és 3 egész percet tudtam futni. Szúrt az oldalam és a tüdőmet ki tudtam volna köpni. Kérdeztem is magamat, hogy mi ebben olyan jó?
Aztán elmentem másnap is és az után is és az után is. Napról napra több ment, de meg is jelent a fájdalom a lábszáramban és a térdemben. A "sípcsonti ínhüvelyek gyulladása" nagyon kellemetlen és igazából nem is ínhüvelygyulladás, inkább túlterhelés a lábszár izmaiban, ami nagyon tud fájni, bár ha lazulnak az izmok, akkor a fájdalom csökken. 4 hét is lehet a gyógyulás.
Rájöttem, hogy nem futhatok minden nap. Időt kell hagyni a regenerációra. Így álltam át a heti két futásra.
Szokássá vált
Addig jártam el futni míg végül a "kényszerből" szokás nem lett. Először csak 1 km ment, de utána mindig több és több. Hol 300 métert, hol pedig 500-at csaptam hozzá a következő heti futáshoz. Meg is lett hamar a 3 km. Élveztem a zenét, de annál kevésbé élveztem az értetlen tekinteteket ha néha valakivel találkoztam. Úgy néztek rám az emberek, mintha legalább lángolva futottam volna. Azt hiszem ez is az ózdi vidékhez tartozik.
A heti 2 néha 3 alkalom elég jó volt, de valami hiányzott. Nem volt meg az a bizonyos élvezet. Elmentem, futottam, hazaértem és megveregettem a vállam, hogy ez is megvolt. Mentem, jöttem, mentem, jöttem. Kicsit gépies volt. Cserélgettem a zenéket, mértem az időt, feszegettem a határaimat, de semmi extra.
Aztán jött AZ a nap
Emlékszem tisztán. Már ősz vége volt csípős esti hideggel, amikor az ember már azt várja, hogy ha reggel felkel, akkor havat kell kaparni az autóról. Sokat tököltem a cipőm befűzésével, mert nem akaródzott nagyon elindulni. Több okból is. Hideg volt, kimerült is voltam agyilag és az 5 km volt célba véve. Sokat bíbelődtem a ruhámmal, igazgattam az mp3 lejátszót, a sálat, a sapkát forgattam a nyakamon és a fejemen, hogy kényelmes legyen. Beállítottam a stoppert vagy nyolcszor, hogy húzzam az időt, de aztán elfogytak a pótcselekvések és nem maradt más mint az indulás.
Lassan kezdtem, hogy az 5 km-re be tudjam osztani az energiámat. Jó zenéket válogattam aznapra és emiatt nem is tudtam tartani a (magamhoz képest) lassabb tempót. Elkezdett beütni a zene. Ráálltam a pergő ritmusra és közben az izmai is szépen bemelegedtek. Lement az első, majd a második és a harmadik kilométer is. A levegőm gyorsan fogyott és kicsit szúrt az oldalam, de ismerős érzés volt. Ez volt a szokásos holtpontom. Csak pár száz méter és bár tudtam, hogy rohamosan fog fogyni az erőm, de meglesz a negyedik kilométer is. Igen ám, de most az ötöt kellene támadni - gondoltam kicsit aggódva.
Közben az agyam folyamatosan azon zakatolt, hogy kanyarodjak el a szokásos helyen és simán meglesz a 4 km. Elég lesz az is, hátha jobb időt futottam mint máskor, stb.
Ekkor döbbentem rá, hogy talán nem is fizikailag vagyok már gyenge, inkább mentálisan. Feladom vagy nem adom? Ezen filóztam, de nem kanyarodtam haza. Arra gondoltam, legyen bármi a 4 km-től többet fogok futni ma akkor is, ha csak 100 méterrel megy több.
Aztán jött egy jó zene és hirtelen libabőrös lettem, de úgy igazán az. A talpamtól a fejem tetejéig. Nagyon furcsa érzésem támadt. Olyanok lettek a lépéseim, mintha nem érték volna el a talajt, mintha a levegőn lépkedtem volna. Szinte éreztem, hogy valaki a karom alá nyúl és felfele húz. A lábizmaim megduzzadtak és éreztem, hogy a friss hideg levegő, ami a számon áramlott befelé masszívan feltölti oxigénnel az ereket a testemben. A sötétben a pupilláim valószínűleg hatalmasra tágultak és csak egy pontra tudtam fókuszálni; az út végére ami előttem volt. Szinte már sprintbe kezdtem. Az agyam kiabált, hogy lassíts, mert el fog fogyni az erőd, de aztán elcsendesedtek a gondolataim, mivel a lendületem nem hagyott alább. Egészen csend lett a fejemben. A zenét sem hallottam. Olyan érzés lett rajtam úrrá, hogy szinte futok bele a semmibe, lazán, könnyedén és megállíthatatlanul. A libabőr még mindig futkosott rajtam.
Aztán beindult a fantáziám
Ettől a könnyed érzéstől azt képzeltem, hogy szárnyam nő és még jobban beletapostam az aszfaltba. Legszívesebben letéptem volna a felsőmet. A talpam lángolt, már az hittem elolvad a cipőm talpa és aztán BAMMM!
A testem rádobott még egy lapáttal és tényleg sprintre váltottam. Furcsa, röhögéshez közeli érzésem volt és akkor már tudtam, hogy egy durva adrenalin és endorfin löket hatása alatt vagyok. A szívem csak úgy nyomta a vért az izmaimba, hogy majd ki ugrott a helyéről, de végül visszalassultam és kocogással folytattam. Több, mint 5 km lett a vége. És most lehet kinevettek, de olyan érzés vett hatalmába, amit egy jó szex után érez az ember. Kielégültség, nyugalom áradt szét bennem és egy letörölhetetlen mosoly volt a képemen.
Rájöttem ilyen az, amikor tényleg átbillen az ember a holtponton. Annyira intenzív érzés volt, hogy a mai napig emiatt megyek futni.
Az az őszi este volt az, amikor a szokás szenvedéllyé vált. Az adrenalin és az endorfin miatt indultam útnak újra és újra. És bár nem jött mindig az érzés és ha jött sem volt már olyan intenzív, mint legelső alkalommal azért nagyon élveztem (élvezem ma is) az egészet. Megértettem, hogy miért mondják, hogy a futás jó.
Angliában megváltozott az egész
Amikor kijöttünk, egy ideig nem sportoltam és nagyon hiányzott a futás. Gyakorlatilag a stressz csökkentésére használtam otthon és ha bármi bajom volt, akkor elmentem futni és szépen elrendeződtek a gondolataim. Mindig arra gondoltam, hogy egy zöld mezőn futok a kék ég alatt a végtelen horizont felé. Körülöttem nincs semmi, csak a zöld fű. Ettől úgy lehiggadtam, hogy a végén a vérnyomásom is beállt a normális határértékek közé.
Ez hiányzott mikor kiköltöztünk.
Addig-meddig alakítgattam a dolgaimat, amíg újra időt tudtam szakítani a futásra. Vettem egy szuper futócipőt - majd később egy nagyon csúcsszuper cipőt, amit végre megengedhettem magamnak - és belefogtam újra a futásba. Nagyszerű érzés volt. Jött velem szembe a többi ember és senkit nem érdekelt, hogy futok, illetve miért futok. Aztán jöttek a futók is. Volt olyan, aki csak mosolygott és bólintott egyet, de volt olyan is, aki ökölpacsira nyújtotta a kezét. Volt, aki elmellőzött és csak és integetett, hogy kövessem, ha tudom. Néha voltak így kisebb "versenyek", ami mindig pacsizással végződött.
Jó érzés, hogy olyan "közösséghez" tartozok, ahol bár senkit nem ismerek, de a futás élménye mégis összetart egy kicsit, egy kalap alá hoz bennünket. Olyasmi ez, mint a motorosok közössége.
Itt is jönnek az adrenalin és endorfin löketes futások, de nem ütnek olyan nagyot mint régen, de ha érzem a "jót" akkor sokkal tovább tart. A gondolataim nagyon kisimultak az futások alatt. Teljes mértékben a zenére és a mozgásomra tudok koncentrálni, akár szabadban, akár futópadon futok. Így még jobb kikapcsolódás az egész. A cipőmet is cserélnem kellett megint, mert már több mint 800 km-t tapostam bele két év alatt (az átlag 4 km/alkalom). Nem zakatol az agyam a munkán, a számlákon és egyéb gondokon. Csak én vagyok, meg a kilométerek. Ez egy olyan drog, amiről nem szívesen mondanék le. Kell! A héten legalább kétszer.
Ezért is voltam egy kicsit magam alatt az elmúlt hónapokban, mert fájt a csípőm és nagyon aggódtam, hogy nem fog menni a futás. De mint írtam is az előző posztban végre jól vagyok.
Visszakaptam a drogomat és még a súlyzós edzésbe is belefogtam újra.
A végén még formába jövök. :)
Szokássá vált
Addig jártam el futni míg végül a "kényszerből" szokás nem lett. Először csak 1 km ment, de utána mindig több és több. Hol 300 métert, hol pedig 500-at csaptam hozzá a következő heti futáshoz. Meg is lett hamar a 3 km. Élveztem a zenét, de annál kevésbé élveztem az értetlen tekinteteket ha néha valakivel találkoztam. Úgy néztek rám az emberek, mintha legalább lángolva futottam volna. Azt hiszem ez is az ózdi vidékhez tartozik.
A heti 2 néha 3 alkalom elég jó volt, de valami hiányzott. Nem volt meg az a bizonyos élvezet. Elmentem, futottam, hazaértem és megveregettem a vállam, hogy ez is megvolt. Mentem, jöttem, mentem, jöttem. Kicsit gépies volt. Cserélgettem a zenéket, mértem az időt, feszegettem a határaimat, de semmi extra.
Aztán jött AZ a nap
Emlékszem tisztán. Már ősz vége volt csípős esti hideggel, amikor az ember már azt várja, hogy ha reggel felkel, akkor havat kell kaparni az autóról. Sokat tököltem a cipőm befűzésével, mert nem akaródzott nagyon elindulni. Több okból is. Hideg volt, kimerült is voltam agyilag és az 5 km volt célba véve. Sokat bíbelődtem a ruhámmal, igazgattam az mp3 lejátszót, a sálat, a sapkát forgattam a nyakamon és a fejemen, hogy kényelmes legyen. Beállítottam a stoppert vagy nyolcszor, hogy húzzam az időt, de aztán elfogytak a pótcselekvések és nem maradt más mint az indulás.
Lassan kezdtem, hogy az 5 km-re be tudjam osztani az energiámat. Jó zenéket válogattam aznapra és emiatt nem is tudtam tartani a (magamhoz képest) lassabb tempót. Elkezdett beütni a zene. Ráálltam a pergő ritmusra és közben az izmai is szépen bemelegedtek. Lement az első, majd a második és a harmadik kilométer is. A levegőm gyorsan fogyott és kicsit szúrt az oldalam, de ismerős érzés volt. Ez volt a szokásos holtpontom. Csak pár száz méter és bár tudtam, hogy rohamosan fog fogyni az erőm, de meglesz a negyedik kilométer is. Igen ám, de most az ötöt kellene támadni - gondoltam kicsit aggódva.
Közben az agyam folyamatosan azon zakatolt, hogy kanyarodjak el a szokásos helyen és simán meglesz a 4 km. Elég lesz az is, hátha jobb időt futottam mint máskor, stb.
Ekkor döbbentem rá, hogy talán nem is fizikailag vagyok már gyenge, inkább mentálisan. Feladom vagy nem adom? Ezen filóztam, de nem kanyarodtam haza. Arra gondoltam, legyen bármi a 4 km-től többet fogok futni ma akkor is, ha csak 100 méterrel megy több.
Aztán jött egy jó zene és hirtelen libabőrös lettem, de úgy igazán az. A talpamtól a fejem tetejéig. Nagyon furcsa érzésem támadt. Olyanok lettek a lépéseim, mintha nem érték volna el a talajt, mintha a levegőn lépkedtem volna. Szinte éreztem, hogy valaki a karom alá nyúl és felfele húz. A lábizmaim megduzzadtak és éreztem, hogy a friss hideg levegő, ami a számon áramlott befelé masszívan feltölti oxigénnel az ereket a testemben. A sötétben a pupilláim valószínűleg hatalmasra tágultak és csak egy pontra tudtam fókuszálni; az út végére ami előttem volt. Szinte már sprintbe kezdtem. Az agyam kiabált, hogy lassíts, mert el fog fogyni az erőd, de aztán elcsendesedtek a gondolataim, mivel a lendületem nem hagyott alább. Egészen csend lett a fejemben. A zenét sem hallottam. Olyan érzés lett rajtam úrrá, hogy szinte futok bele a semmibe, lazán, könnyedén és megállíthatatlanul. A libabőr még mindig futkosott rajtam.
Aztán beindult a fantáziám
Ettől a könnyed érzéstől azt képzeltem, hogy szárnyam nő és még jobban beletapostam az aszfaltba. Legszívesebben letéptem volna a felsőmet. A talpam lángolt, már az hittem elolvad a cipőm talpa és aztán BAMMM!
A testem rádobott még egy lapáttal és tényleg sprintre váltottam. Furcsa, röhögéshez közeli érzésem volt és akkor már tudtam, hogy egy durva adrenalin és endorfin löket hatása alatt vagyok. A szívem csak úgy nyomta a vért az izmaimba, hogy majd ki ugrott a helyéről, de végül visszalassultam és kocogással folytattam. Több, mint 5 km lett a vége. És most lehet kinevettek, de olyan érzés vett hatalmába, amit egy jó szex után érez az ember. Kielégültség, nyugalom áradt szét bennem és egy letörölhetetlen mosoly volt a képemen.
Rájöttem ilyen az, amikor tényleg átbillen az ember a holtponton. Annyira intenzív érzés volt, hogy a mai napig emiatt megyek futni.
 |
| Ez egy endorfin molekula képlete. Csoda, hogy örömet okoz? :) |
Az az őszi este volt az, amikor a szokás szenvedéllyé vált. Az adrenalin és az endorfin miatt indultam útnak újra és újra. És bár nem jött mindig az érzés és ha jött sem volt már olyan intenzív, mint legelső alkalommal azért nagyon élveztem (élvezem ma is) az egészet. Megértettem, hogy miért mondják, hogy a futás jó.
Angliában megváltozott az egész
Amikor kijöttünk, egy ideig nem sportoltam és nagyon hiányzott a futás. Gyakorlatilag a stressz csökkentésére használtam otthon és ha bármi bajom volt, akkor elmentem futni és szépen elrendeződtek a gondolataim. Mindig arra gondoltam, hogy egy zöld mezőn futok a kék ég alatt a végtelen horizont felé. Körülöttem nincs semmi, csak a zöld fű. Ettől úgy lehiggadtam, hogy a végén a vérnyomásom is beállt a normális határértékek közé.
Ez hiányzott mikor kiköltöztünk.
Addig-meddig alakítgattam a dolgaimat, amíg újra időt tudtam szakítani a futásra. Vettem egy szuper futócipőt - majd később egy nagyon csúcsszuper cipőt, amit végre megengedhettem magamnak - és belefogtam újra a futásba. Nagyszerű érzés volt. Jött velem szembe a többi ember és senkit nem érdekelt, hogy futok, illetve miért futok. Aztán jöttek a futók is. Volt olyan, aki csak mosolygott és bólintott egyet, de volt olyan is, aki ökölpacsira nyújtotta a kezét. Volt, aki elmellőzött és csak és integetett, hogy kövessem, ha tudom. Néha voltak így kisebb "versenyek", ami mindig pacsizással végződött.
Jó érzés, hogy olyan "közösséghez" tartozok, ahol bár senkit nem ismerek, de a futás élménye mégis összetart egy kicsit, egy kalap alá hoz bennünket. Olyasmi ez, mint a motorosok közössége.
Itt is jönnek az adrenalin és endorfin löketes futások, de nem ütnek olyan nagyot mint régen, de ha érzem a "jót" akkor sokkal tovább tart. A gondolataim nagyon kisimultak az futások alatt. Teljes mértékben a zenére és a mozgásomra tudok koncentrálni, akár szabadban, akár futópadon futok. Így még jobb kikapcsolódás az egész. A cipőmet is cserélnem kellett megint, mert már több mint 800 km-t tapostam bele két év alatt (az átlag 4 km/alkalom). Nem zakatol az agyam a munkán, a számlákon és egyéb gondokon. Csak én vagyok, meg a kilométerek. Ez egy olyan drog, amiről nem szívesen mondanék le. Kell! A héten legalább kétszer.
Ezért is voltam egy kicsit magam alatt az elmúlt hónapokban, mert fájt a csípőm és nagyon aggódtam, hogy nem fog menni a futás. De mint írtam is az előző posztban végre jól vagyok.
Visszakaptam a drogomat és még a súlyzós edzésbe is belefogtam újra.
A végén még formába jövök. :)
