42. Rendhagyó bejegyzés + szellem idézés

Ígértem, hogy jövök még mielőtt az ünnepek ránk köszönnek teljesen, de engedjétek meg, hogy ez a bejegyzés ne a karácsonyról és szeretetről szóljon most. Erről szól most úgy is minden (helyesen, több karácsony kéne egy évben) vagy legalább is a vásárolgatásról néhányaknak.

Szeretném a mai bejegyzésben édesapám szellemét megidézni mivel talán pont karácsony miatt megint sokat gondolok rá. Milyen is volt ő? Hmm mindig más, ahogy vissza-vissza emlékszem rá. Ne izgulj itt olvasó, próbálok majd a hangulaton feljebb csavarni, de nem tudom máshogy kezdeni.

Amikor rám törnek az emlékek és próbálok visszaemlékezni, akkor döbbenek rá, hogy az emberi érzelmi skála milyen széles is. Az utálattól az imádatig mindent megéltem vele, de ahogy egyre távolabb kerülök attól a tragikus naptól, amikor meghalt érzem, hogy a lelkem kezd megnyugodni és engedi az agyamnak, hogy a jó és a szép emlékek kerüljenek felszínre. De sajnos a düh mindig megmarad...

És ez azért van ugye, mert apa feladta és mint már azt írtam anno, eldobta az életét. Nekem pedig látnom kellett ezt; első sorból kellett végig nézni úgy, hogy a segítségemet megtagadta. Próbáltam. Nem kellett neki a szeretet, nem hatott rá a harag, nem érdekelte a közöny. Vagy én voltam vak?

Végül önmaga ellensége lett és megsemmisült. Először lelkileg és aztán fizikailag is. Az utolsó képem róla, hogy halott. Egy szárító kötélen lóg a lábai érik a földet, de a térdei nem. Azt mondta a doki, hogy ez kivitelezhető halál... látott embert, aki egy ajtó kilincsre akasztotta fel magát.

Így lett ez a "kép" az én keresztem. Amikor lefekszem este és becsukom a szemem ez az első kép, ami bevillan. Nem kopik, nem fakul évek óta. Csak jön és minden este megmutatja azt, hogy én mit nem akarok az élettől.

Nem akarom feladni soha. Láttam, hogy nem szabad az életet élni és bizarr módja ez a tanításnak, de apa végül csak megtanította nekem azáltal, hogy nem úgy élt az utolsó éveiben, ahogy kéne, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.

Oké, ez így elég borús volt most így karácsony előtt tudom, de ki kellett egy kicsit írnom magamból. Sajnos oldalakat is tele tudnék írni. Apa nem volt angyal és nem volt ördög. Ő a fekete lovag volt. Az a fickó, aki egy páncélba bújt és senki nem tudta, hogy ki ő. Volt olyan napja, amikor mindennel megküzdött és volt olyan, hogy szart az egészre. Csak mivel nem látszott a páncél alatt az ember, sosem tudhattad mire számíts.

Kiskoromban nagyon sokat foglalkoztunk egymással. Sok időt töltöttünk együtt. Megszerettette velem a sportot, a zenét - pontosabban a jó zenét - a művészeteket. Benne el is veszett egy művész. Fát faragott. És nagyon jó volt benne. A sportban is jó volt. Triatlonozott. A futást is miatta kezdtem el. Írtam már, hogy ki nem állhattam a futást, de ő mindig győzködött, hogy fogjak bele. Ohh, de sajnálom, hogy későn kezdtem és nem futhattam vele egy métert sem. Viszont rengeteget kerékpároztunk együtt. Nem csak ez a hobby családi tekerés volt a téma, hogy a szomszéd faluba eltekertünk nagyanyámhoz.

Emlékszem volt egy olyan eset, hogy megbeszéltük addig tekerünk, amíg bírunk maxigázon (de legalább is tempósan, erőltetve), aztán szépen hazacsorgunk. Akkor kihajtottunk egy 110 km-es kört magunkból. Másnap nem bírtam járni. Apa azt mondta, hogy neki semmi baja, meg sem kottyant neki, de egész vasárnap fekve nézte a Forma 1-et és nem nagyon ugrándozott. :D

A dolgok akkor változtak meg, amikor én elkezdtem felnőni, apa pedig elkezdett italozni. Megláttam a problémákat és véleményt is nyilvánítottam. Ő pedig... nos neki olyan napjai voltak épp, mint fekete lovag, hogy szart az egészre. Ez az az időszak, amire sokat emlékeztem és utáltam emlékezni rá, de most. Most valamilyen oknál fogva (talán gyógyul a lelkem) a régi "biciklizős" időszakokra gondolok. A szánkózásokra, amikor annyira nevettünk, apa, tesó meg én, hogy a könnyünk is kicsordult. A szegedi nyaralásra, ahol csak ketten voltunk. Igazai apa-fia nyaralás volt, sok baromkodással. Ezeknek az emlékeknek van az ideje most. És ezt már nagyon vártam. Könnyebb a keresztem is. És bár még mindig rettegek este, amikor a szemem lecsukom, hogy megint azt a szörnyű képet látom, de legalább utána szép emlékek jönnek most.

Kedves itt olvasók! 

Engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek tőletek ezért a borús hangulatú bejegyzésért. Ezekről a dolgokról beszélnem és írnom mindig gyógyszer számomra. Szóval ti vagytok most az orvosaim. Hála pénzt nem tudok, adni, de egy saját szerzeménnyel kedveskedni szeretnék. A fenti történet ismeretében talán jobban is érthető miről szól a versem.

Holtpont

Szellem népek, démon lények
láthatatlan lánccal téptek.
Mennék, futnék, haladnék
húztok vissza: maradj még!

Lépnék egyet, lábam tenném,
de gúnyolódva ültök mellém.
Gúnyolódtok hozzám kötve
a szemeim is már bekötve.

Vakon megyek, mint a bolond.
Nem haladok az most a gond.
Démon láncok húsba tépnek,
az izmaim csak úgy égnek.

De feltépem a szemfedőm
a lelkemből merítem erőm.
Nem vagyok hanyag lelke játéka!
Nem leszek démonok martaléka!

Szívem lángja láncot olvaszt,
Mert egy futó nem visel azt!
Szárnyam nő és lábam feszül
Az egész lényem csak úgy repül.

Rohanva húzom gyönyörű fényem
Mennyei örömben úszik lényem.
Szellemek, démonok hol vagytok?
Mögöttem kullogtok, baktattok.

Tudom, hogy nem mester mű. Egyébként úgy született ez a vers, hogy a Facebook-on volt egy ilyen vers megosztós challenge, hogy ossz meg egy verset és hívj ki valakit, stb. Na én úgy döntöttem, hogy akkor legyen igazi kihívás és gondoltam megpróbálok egy verset írni. A fenti pár versszak lett az eredménye. :)

Azt hiszem elég rendhagyó lett a mostani bejegyzés nem de? :)

Mivel édesanya velem tölti az ünnepeket, így valószínűleg már csak jövőre jelentkezem. Mindenkinek azt kívánom, hogy a karácsonya legyen áldott és békés az új esztendő és az azt követő 100 év pedig adjon meg mindent nektek, amire a lelketek vágyik!

Hóvarjú