54. Már akkor tudtam, hogy eljövök

A mai posztban engedjetek meg nekem egy kis nosztalgiázást, hazamerengést. Aki nem bírja a leplezetlen érzelmeket, kérem ne is olvasson tovább. :D

Nemrég ért utol ez a hangulat. Nevezhetném e honvágynak? Hmm nem. Nem, csak eszembe jutott valami és felelevenedtek az emlékek. De nyugalom legalább olyan giccses lesz ez az írás, mint ez a kép:

Az egész a költözéssel kezdődött, amiről nem rég beszéltem egy korábbi posztban. Eszembe jutott, hogy megint szedjük a sátorfánkat és költözünk - bár csak egy ajtóval arrébb - mert nem bírok se én se a feleségem nyugton csücsülni. A változás mozgat, éltet bennünket akárhogy is tagadom ez így van. Az új ingerek és kalandok reménye a mi drogunk. Bár egy költözés a szomszéd házba nem nagy kaland, de új inger. És a tudat, hogy kell a plusz egy szoba a saját kisfiúnknak azért elég nagy kalanddal kecsegtet.

Ennek az egésznek tudom be, hogy előjött az a régi emlék, amikor már belül tudtam, hogy elmegyek csak még nem tudtam, hogy hogy. Gyerek voltam. Kisgyerek, amikor kezdődött. Nem tudom hány éves, de kisiskolás az tuti. 4. és 8. osztály között valamikor.

Ózd kisváros. Tele dombokkal. De van egy, ami a szívem csücske volt mindig is. A "hegy" amin az ózdi csillagvizsgáló épülete áll. Ez a hegy Ózd egyik magasabb pontja, nem is véletlen, hogy anno ide épült a csillagvizsgáló. Kis utacska vezet föl hozzá, akár autóval is fel lehet menni - ha az ember nem sajnálja a verdát.

Gyakorlatilag itt játszottunk mindig a gyerekekkel. Télen itt szánkóztunk, nyáron itt ökörködtünk. Élveztük a természetet. De voltak olyan napok, amikor nem volt kedvem a többi gyerekhez, vagy éppen azt találták ki, hogy a város egy másik pontjára mennek játszani; na olyankor egyedül mentem fel a házunk mögötti csillagvizsgálós hegyre.

A falusi nagyapám sokat tanított a természetről, így mindig érdekelt, hogy egyedül is kiismerem e magam a természetben az alapján, amiket elmondott. Erre ez a hegy volt a legalkalmasabb. Nem eshetett bajom a sok fű, fa és bokor között. A hegy északi oldalától a dél-keletiig ott a város, a másik oldalánál hobbikertek és garázsok állnak. Körbe mindenhol embereke, de elég távol ahhoz, hogy egy álmodozó gyerek kiszabaduljon a hétköznapokból és elég közel a felnőttekhez, ha baj lenne. Talán ezért nem is bánták a szülők, ha a gyerekek a hegyen játszottak.

Sokszor felmentem egyedül. Csak úgy. Semmit nem csináltam, csak mászkálgattam és mindig gyönyörködtem az évszakokban.

Az őszben, 

amikor minden barna és sárga lett. Ahogy a fák ledobták a leveleiket és én ott mászkáltam a gyenge őszi napsütésben, miközben hullott rám a sok levél. Valami mesét juttatott eszembe azért szerettem, de már nem tudom felidézni, hogy melyiket. Csak az érzést. Még most is imádom ezt az őszben. Gesztenyét szedegettem és azzal dobáltam az öreg csillagvizsgáló fémkupoláját. Hallgattam, ahogy koppannak a gesztenyék és üresen kong a szürke kupola. A hegyről figyeltem a várost és a régi gyárkéményeket, ahogy az égnek meredtek. És ahogy az évek során fogyott és fogyott a számuk. Fogtam egy botot és azzal csapkodtam a sárga derékig erő füvet. Csináltam egy ki labirintust és abban bolyongtam, mint egy kis elmebeteg és csak álmodoztam, hogy de jó lenne ha ez vagy az történne velem.

Emlékszem egyszer valamilyen oknál fogva fel lehetett menni az épületre csillagokat nézni. Ősz volt az biztos. Nem emlékszem, hogy ki volt aki felhozott egy komolyabb állványos távcsövet - mert az eredeti használhatatlan volt a kupolában, vagy ellopták - de akkor nézhettem meg először a Hold krátereit, a Szaturnusz halványan látszódó gyűrűinek a sziluettjét és a Mars halovány kis hósapkáját. Hatalmas élmény volt.

A télben, 

amikor minden hóba burkolózott. Az utolsó szánkózás után még felmentem a hegytetőre a csillagvizsgáló mellé és néztem a várost a szürkületben. Ahogy a házkémények füstölnek, ahogy a panelek lámpái égnek és ahogy az autók apró kisautóként gurulnak az utcákon. Mindig próbáltam kitalálni, hol fogok én lakni ebben a városban. De sosem találtam egy jó helyet. Vagyis egy volt! A csillagvizsgálóban laktam volna szívesen. Aztán felkapcsolódtak a lámpák az utcákon és tudtam, hogy ideje menni, ha nem akarok kikapni. Ez volt akkor az egységes gyerekhazahívó. "Itthon legyél ha felkapcsolják a lámpákat!" Felültem a szánkóra és lecsúsztam az egyik meredek gyalogösvényen. Csoda, hogy nem vakultam meg, mert mindig volt egy kilógó csupasz ág, ami arcon csapott. És az is tiszta csoda, hogy sose ütöttem el senkit, aki épp arra jár, mert hát fékezni nem nagyon lehetett csak sok-sok méteren át. Ha jegesre lett koptatva az ösvény, akkor teljesen az első utcáig - a Géza útig - lehetett lecsúszni. Az volt a vége, főleg azért mert egy 1,5 méteres támfallal ért véget a hegy az út szélénél. Egyszer lerepültem és a szánkó szétment alattam, de nagyon vicces volt. Ma már nincs az a pénz, amiért megcsinálnám újra :D

A tavaszban, 

amikor minden virágzott. A hegy környékén sok hobbi kert van, tele gyümölcsfákkal. Tavasszal virágba borult minden és én csak ültem a földön és néztem a tájat. Az emberek lassan kiszállingóztak a kertekbe. Néztem ahogy rendezgetik a kis portájukat. Nem hallottam mit beszélnek, csak azt lehetett hallani, ha valaki felhangosította a rádiót. Nem lehetett tudni, milyen zene szól csak hogy valami cicceg a rádióban. A szél hol elfújta hol közelebb hozta a hangot. És ha tiszta volt az idő a Tátra havas csúcsát is lehetett látni halványan. Ó hányszor elképzeltem, hogy ugrok egyet és felreppenek. El a Tátráig. Közben nézem magam alatt a tájat. Nem tudtam, hogy mit láthatnék, csak próbáltam elképzelni. Aztán pár éve a Google Earth segítségével tényleg megcsináltam ezt. Furcsa érzés volt, de van úgy hogy most is végiggörgetem a Google műholdas felvételét. És bár sokszor csupa pixel, de mégis úgy érzem, hogy ott repülök tizenévesként. Ez már az enyém, az én csillagvizsgálós Tátrás túrám.

Tele volt minden a tavasz illatával és én csak szívtam befelé. Néztem az eget és próbáltam kitalálni, hogy milyen alakzatokat formálnak a felhők. Tudtam már akkor is, hogy hogy keletkeznek a fellegek és mindig találgattam, milyen vízből szálltak fel és meddig repülnek. Elrepülnek a tengerig? Mentem volna velük.

A nyárban, 

amikor csoki barnára aszalta a bőrömet a nap. Amikor már nem volt iskola és reggeltől estig a hegyen lehetett játszani. Felmásztam a csillagvizsgáló épületére. Oldalt az ablakrácson keresztül fel a kupolához, ami körül egy kis tornác volt. Na akkor sokat éreztem, hogy a csúcson vagyok. :D Beletartottam az arcom a szélbe és néztem a zöld dombokat és sokszor a combokat is, amikor a szerelmespárok kisurrantak a hegyre. Éreztem, az akkor még működő kenyérgyár által ontott friss kenyér illatot. Néztem a távolban a Sajó völgyét, ahogy izzott a levegő a város felett. Hallgattam, hogy délben szólnak a harangok. És nem értettem, hogy a következő hegy mögött miért nincs egy tenger, vagy egy vad folyó, vagy hatalmas sziklák. Valami, amit nem ismerek már töviről hegyire. Valami, amit végre nem kell odaképzelnem. Valami új, valami izgalmas. Miért nincs a Tátra a csillagvizsgáló hegy mellett?

Akkor már éreztem, hogy nem lesz itt helyem. Kevés lesz a város a kíváncsiságomnak.

Akkor még visszatartott a gyerekkor, később a család és az anyagiak. De végül "lejöttem a hegyről". Messze eljöttem. Messzebb mint a Tátra van a csillagvizsgálótól. 2000 km-tert szaladtam el a városomtól és hogy vissza mennék e élni a városba?

Nem. Azok az évszakok elmúltak. Ha felmennék a hegyre mai fejjel már nem látnám azt, amit gyerek szemmel.

Szívesen hazalátogatok e?

Igen. Mert, ha felmegyek a hegyre, akkor bár felnőtt szemmel látom a várost, de még mindig gyermeki szívvel álmodok meg valami kalandot ott. Fent. A csillagvizsgálós hegyen.