51. Magyaráznom kell? - Little magyar valóság show - az én szememmel

Üdv itt olvasók. 

Nemrég a határátkelő blog meghirdetett egy pályázatot, amin én is elindultam egy írással. Elég megosztó írás lett és kapott hideget meleget, aminek örülök, mert ezek szerint gondolatokat keltett az emberekben. És annak, aki ír általában ez a célja.

A kritikákat jól veszem egy ideje, viszont a személyes hangnemű sértések nagyon rosszul esnek, főleg az a pár, ami privát e-mailen keresztül érkezett. Megválaszoltam őket és végül tisztázódtak a dolgok. 

De csak nem hagy nyugodni, hogy az emberek nem ismerik az én nézőpontomat. Hogy mit, miért írtam és miért úgy írtam a történetbe. Bár a karakterek valós személyekről lettek mintázva, mégsem igazi emberek. Olyan karakterek, akik mindenki életterében megtalálhatóak vagy éppen valamennyire magukra is tudják illeszteni ezen szereplők viselkedést.

A művem irodalmi értéke kétes, az biztos. Első ilyen próbálkozásom. 

Akkor következzék a Little magyar valóság show írói kommentárral. Hátha más megvilágításba kerül Kati néni, András vagy Tamás alias Tomaszka. A megjegyzéseimet vastagon szedve olvashatjátok.

Little magyar valóság show

A szoros kézrázás mindkettőjüket a régi barátságukra emlékeztette, az együtt eltöltött gyermekkorra. Arra az időszakra, amikor a szülővárosuk zöld erdős dombjain rendetlenkedtek és arról álmodoztak, hogy majd mekkora császárok lesznek az életben. Övék lesz a világ és a nyári nap csak nekik fog sütni. (Azt hiszem ezen nincs mit elemezni. Ez volt az én Ózdom, a gyermeki Ózd, amikor még nem láttam a romlás jeleit. Ez nagyon hiányzik. Ezt keresem minden hazalátogatás során.) Kölykök voltak és naivak, bár Tominak legalább már sok minden összejött, amire vágyott.

Andris kicsit mentegetőzve fordult Tomihoz, amikor a Puskáshoz értek az családi Swifttel, hogy kitegye barátját az autóbusz állomásnál. (Nos a családi Swift… sokat kaptam miatta igen. A dolog, amin fennakadok, mert nem igazságos, hogy ha valaki hajt, gürizik – mint, az említett barát – akkor sem teheti meg, hogy saját autót vegyen. A munka nem büdös neki, de a fizetését nem élvezheti, mert elfogy. Nem szégyellem kimondani, hogy ezt hátra akartam hagyni. Ezt nem bírom látni.)

- Ne haragudj Tomi, hogy csak eddig tudtalak hozni a reptérről, de a megyematricák miatt mostanában nem igazán megyek Ózd felé, meg most is éppen lógok melóból, de nyugi nem lesz gond, csak szólj, ha jössz vissza, felveszlek itt (Ekkor érzel lelki ismert furdalást. Az igazi barát, aki kockáztat érted. Sajnos egyre ritkábban találkozok velük otthon, mert aki tudott lelépett külföldre.) – mondta miközben még egyszer megölelte a barátját.

- Nem gond, ez is nagy segítség! De mivel tartozok? Mondjad Andris – markolászta esetlenül Tomi a tárcáját. Érezte ő is, hogy furcsa ez a helyzet. (Aki jött már haza külföldről pontosan tudja milyen kínos szituáció. Mert szeretnéd viszonozni a segítséget, de mégis olyan hatást kelthetsz, hogy felvágsz a pénzeddel. Ez egy 22-es csapdája, de akkor sem fogom megtenni egy jó baráttal, hogy nem ajánlom fel neki a benzinpénzt.)

- Hülye vagy? Nem tartozol, meg a céges autó benzinéből megoldjuk okosba egyébként is a haverokkal – kacagott Andris, bár egy kicsit savanyúan, mert tudta, hogy ezzel a benzin biznisszel a munkahelyét kockáztatja, de hát a legkisebb is számít.

- Akkor, szia és köszi!

- Szia Tomikám és majd visszaadod, ha Angliába járok valamikor – nevetett Andris és a lelket is kitaposta a Suzukiból, amikor elhajtott. Késésben volt. (Ezt a részt igazából nem érthette senki, mert az a barát sokat tervezte hogy kiutazik, de nem akarja a családját elhagyni. Ez egy ironikus válasz.)

A régi sárga Ikarusz befordult a megálló helyre és a rázkódások közepette nagyot szusszant, mint egy öreg bácsika egy pipával a szájában, mintha csak azt mondaná: „Bezzeg az én időmben, akkor minden más volt”. Legalább is Tomi ezt hallotta ki a szimpla zörejből. (Szeretem a régi Ikaruszokat. Mindig azt juttatják eszembe, amikor a szomszéd faluba utaztam a nagymamámhoz. Bérelhettem volna autót? Lehet, de nem szeretek vezetni otthon, mert 1. el vagyok szokva tőle. 2. nem tudok nézelődni. 3. mindig megkínál valaki egy kis itókával.) Mígnem ismerős hangot nem hallott a háta mögött.

- Tomaszka te vagy az? Hát itthon vagy drágám mész anyáékhoz hogy vagy életem? – csiripelt egy ötvenes hölgyemény Tamás mögött mindezt egyszuszra.

Tomi lassan megfordult és közben feldobott egy műmosolyt, mert ezt a találkozást, most bizony kibírta volna hagyni. (A sokat emlegetett Kati néni. Hát az én Kati nénim nem igazán kínált almás pitével soha, ellenben állandóan cseszegetett, amikor gyerekek voltunk. Sőt egyszer késsel vágta szét a labdánkat. Szóval maradok az eredeti tervnél. Kati néni mindig is egy szemétkedő nő.)

- Csókolom Kati néni! Igen itthon vagyok, néha haza is kell jönni nemde?

- Busszal vagy? Hát nem jöttek érted, ejnye? Miért nem kocsival jötté, mint az Istvánka barátjai Németországból. ( a célzás, hogy lehetsz ilyen balf... hogy külföldről buszozgatsz.) Jaj, olyan nagy gyerek vagy Tomaszka, így hívnak az angolok odakint igaz e? Mondta Istvánka. De hát letörölted az Istvánkát a fészbukró’, aztán nem is igazoltad vissza azt a szegény gyereket, pedig jelölt megint, na, gyere, mesélj milliomos vagy e már? – ömlött a szó megállíthatatlanul Kati néniből, akit két-három Tesco-s szatyor húzott a földig.

- Hát…

- Na, menjél, folytasd fent! A buszon melléd ülök, osz’ mesélsz! (a szituáció amit nem tudsz elkerülni, amikor egy idősebb hölgy beléd karolva próbál a buszra felszállni, mert magas a lépcső) – vágott közbe a hölgy. Tomi pedig érezte, hogy élete egyik leghosszabb 3 órája lesz a következő.

Pedig szeretett volna nyugodtan buszozni és csak nézni a magyar tájat. Főleg a Kékest és a borsodi-megye tájait várta. Mire odaér a busz a nap már alacsonyan lesz és olyankor minden olyan, mintha aranyban úszna. Csak a feliratokat és a táblákat akarta olvasgatni, miközben tovább suhan vele az öreg busz, mintegy a szemét nyugtatva, hogy végre magyar szavakat lát. (Végre nem angol minden az ember körül, ilyenkor fellélegzik az egy kicsit az agy.) Merengeni akart a múlton, ami mindig olyan szép, amikor visszagondol rá a Forest parkban sétálva a feleségével egy eső áztatta angol délutánon. (Mert bár jól érezzük magunkat Angliában, de azért sokat gondolunk haza, főleg a jó dolgokra.) A múlton, ami mindig megszépíti mindazt, amit hátrahagytak és azt, amiért hátrahagyták.

- Hol az asszonykád? Jaj! Tomaszka ugye nem mentetek szét? Mondtam én Istvánkának, hogy ez a külföld széttépi a családokat – károgott Katika. (A maximális jóindulat jele)

- Nem, nem, dehogy. Ügyintézés miatt vagyok itthon. Nem is maradok csak három napot. Felesleges lett volna repülnie, meg nem is érte volna meg – tisztázta a helyzetet Tamás. (igen, mert a font is pénz és nem szórjuk mi sem feleslegesen, ha már gürizel érte - aki olvassa a blogot az tudja miről beszélek)

- Oh, értem! Na, még jó és mit kell intézni? Pénzügyek mi Tomaszka? Hozod a milliókat? – kíváncsiskodott Katika pofátlanul és vigyorogva, mintha most pénzosztás következne.

- Az igazság az Kati néni, hogy ez most magánügy – válaszolta Tamás a legnagyobb tisztelettel.

- Jó’ van na, nem kell bekapni az embert, csak beszélgetni akarok. Felvitte a dolgod az az Anglia, már nem is állsz szóba a régiekkel. Istvánkának sem írsz, pedig olyan sokat keres az a gyerek téged – durcáskodott a kellemetlen útitárs – osz’ mégsem írsz neki. Hát azé’ hamar felejtesz Tomaszka ott a távolba – pöfögött tovább a nő – hát együtt jártatok oviba és általános iskolába is. (együtt jártunk és sosem voltunk barátok, sőt egyszer meg is vert…)

- Már elnézést Kati néni, de István azzal keresett meg, hogy keressek neki kint munkát, mert kijönne a „csajával”, bár angolul egyikük sem tud. Aztán ha jól alakulnak a dolgok, akkor segíthetnék neki a segélyezést is elintézni kint, mert az egyik haverja is csak „benefittezik” kint.  (Ez pontosan így volt. Szerezzek melót, de ne izguljak csak annyira kell, hogy kapjon kint segélyt…) De én erre nem vagyok hajlandó. Nem ezért vagyunk kint a párommal. Azért mentünk, hogy dolgozzunk és nem hogy ingyen éljünk, ahogy az István tervezné. Keresse meg a „benefittes” haverját akkor – borult ki Tomi a hölgyemény támadására válaszul.

- Jó Tomaszka! Ez van. Úr letté, értem én! – húzta fel az orrát Katika és az ablak felé fordult tüntetőlegesen, miközben a Tesco-s szatyrokat szorosabbra húzta az ölében, valamit még motyogott, de végül a busz álomba rázta pár kilométer után.

Tamás álma teljesült, most már teljes nyugalomban élvezhette a tájat és a magyar szavak tengerét.

Az ózdi állomásra kanyarodott a busz, amit az ózdiak csak indítónak neveznek. Tomi mosolygott is magában az elnevezésen. Indító! Hát persze, hiszen innen indulnak a buszok, na meg helytörténeti okai is vannak az elnevezésnek; milyen rég nem használta már, kint megkopnak az ilyen szavak. (A mai napig élvezem, ha kint a többi magyarral beszélgetünk a különlegesebb helyi kifejezésekről. Az ózdi formulákon mindig fennakadnak. :) ) Hatalmas és sűrű hullámokban érkeztek az érzések és emlékek. Fel is kavarták a lelkét. Az ismerős házak, a helyi arcok, az illatok. A régi gondolatok újra élesedtek, a kora esti fények az a szemében tükröződtek. A torkában dobogott a szíve. A könnyei is útnak indultak, de Tomi legyűrte azokat. Egy férfi nem sír egy kis hazalátogatás miatt! (Szerintetek hogy néz ki egy buszon bőgő 33 éves férfi?) Katika se zaklatta már, mert korábban leszállt. Istvánka várta egy buszmegállóban, fehér atlétában és rövidnadrágban valamint egy szál papucsban egy öreg Ladának támaszkodva. Arra azért ügyelt a srác, hogy a Ladából a Kis grofo bömböljön (Pont. Lehetne vége így is a mondatnak és akkor ez a karakter én lennék 18 évesen. Csak nekem Suzukim volt és akkor még az Eiffel 65-tól a Blue ordított a szerencsétlen autóban), hagy lássa a busz minden utasa mekkora forma ő! A motorháztetőre kirakva egy iPhone és egy Redbull. (A Redbull iPhone párosítás viszont pontosan az az Istvánka, aki még 33 évesen is itt tart, mert Kati néni sakkban tartja és nem tud lépni. Azt gondolja ez minden, amit fel kell mutatnia és rég kiveszett belőle, hogy előrébb lépjen.) Mert hát telik! Így raj az ember nemde?

- Csomag! – törte meg Tomi merengését egy nyers hang.

- Elnézést? – kérdezett vissza Tomi a buszsofőrnek, aki még mindig napszemüvegben ült a volán mögött, bár a nap már rég lement.

- Ne felejtse a csomagot kivenni, mert megyek tovább.

- Oh igen, köszönöm, hogy szólt. Kedves öntől. További kellemes utat. – jegyezte meg Tomi a megszokott udvariassággal, amit Angliában oly szeretettel használnak az emberek. (Igen, szeretem, hogy udvariasak az emberek. És igen utálom, hogy ha vásárolni megyek, akkor a kasszás habzó szájjal szól rám, hogy egy szatyor van ingyen a többi öt forint. Az ilyen dolgok szálkaként maradnak meg az emberben. Nem nagy gond, de mégis zavar. Olyan mint a kavics a cipőben.) Nem is tudott a buszsofőr hirtelen mit kezdeni a kedves szavakkal, csak feltolta a szemüveget az orrán és egy szelíd mosolyt biggyesztett az orra alá. (Azt hiszem ez a legrosszabb, amikor olyan embereket látok, akik értünk dolgoznak és már nem tudnak mit kezdeni a kedvességgel, mert elszoktak tőle. Nem állítom, hogy ez általános, de ott és akkor a sofőr arcára volt írva, az amit gondolt) Talán arra gondolt, hogy ki ez a majom… „Kedves öntől” hahaha, ki beszél ma már így...

Tomi taxiba vágta magát és bediktálta a címet a sofőrnek és arra kérte, ha lehet, akkor ne siessen.

- Nem Ózdon lakik már, látogatóban van igaz? Pesti?  - próbált társalogni a taxis.

- Nem! Külföldön élek.

- Anglia! Fogadjunk, hogy ott! Az ruhád elárulja (de el ám, mert az Angol „divattól” nem tudsz szabadulni egy idő után. A melegítő/sportcipő párost már nem szívesen viselem az utcán, azt hiszem változik az ízlésem. A boltokban meg a választék olyan, amilyen. Angolos) – váltott át a sofőr tegező hangnembe izgatottságában.

- Igen – mosolygott Tomi, miközben párás szemmel nézegette a várost.

- Gondoltam! A lányom is ott él. Londonban van. Könyvelő. Okos lány. A pasija angol, de jó gyerek amúgy az is. Úgy nézel ki te is. (Tipikusan annak az esete volt, amikor érezni lehetett, hogy nem ezt álmodta meg az apa a lányának. Külföldi férj? Hogy fogja vele megbeszélni a focit, hogy fogják együtt titokban a csajokat stírölni?)

- Tényleg? – kérdezett vissza Tomi mosolyogva, miközben azon morfondírozott, hogy most ezt bóknak vagy sértésnek szánta végül is a taxis. Már soha nem derül ki.

- Itt kinyomom az órát, a végét megkapod ajándékba és akkor így megáll két ezresbe a vége oké? – próbált kedveskedni a férfi.

- Nem szükséges, de nagyon kedves, jól esik – válaszolta Tomi, miközben arra gondolt, hogy az egész utat 4-5 fontból megúszta. Már el is felejtette, hogy milyen kicsi is Ózd. (ilyenkor sokkolódik az ember, hogy mennyit költ kint el, és hogy ez mennyibe kerülne itthon) Nem túl drága, ha taxizni akar az ember.  Vajon ez a kis taxizás mennyi lett volna Angol honba? Bár legalább ott megengedheti magának az, akinek van munkája és rendszeres fizetése, hogy néha taxizzon. (Ezen a mondaton nem finomítanék. Otthon gyűlöletes az, ha van munkád, egyszerűen nem telik bizonyos szolgáltatásokra, mert a legkisebb összegig be van osztva a fizud.)

- Áhh, tudod hiányzik a lányom. Rossz, hogy kint él. Vagyis neki jó csak nagyon távol van. Már a fél város kiutazik lassan – sopánkodott a taxis – bár nem is csoda. Nincs itt semmi, de nem csak itt. Az egész ország már halott. Mindenki elszegényedik körülöttem is. Már szavazni se tudsz kire. Mer’ hát kire?  Vagy lopnak csak vagy a Jobbik van még, azok még nem kormányoztak, de azok meg szélsősök, azt mondják legalább is, de leszarom. Lehet, kimegyek a lányom után. Nem vagyok még csak 52. Igazam van? – nézett kérdően a férfi Tomira. (Mindent elárul az ózdi, de lehet talán az országos helyzetről is, hogy egy 52 éves ember is külföldben gondolkodik. Mégis elvárnák páran, hogy ehhez jópofát vágjak?)

- Politika. Utálom én is, de váltani soha nem késő, az igaz – jegyezte meg Tomi faarccal. Sosem izgatta a politika, majd kifizette a sofőrt és elbúcsúztak.

Az otthoniak már az ablakból várták Tomit. Az anyukája és nővére családja meleg fogadtatásban részesítette. Terülj-terülj asztalkám volt a legfinomabb magyar finomságokkal. A családi együttlét átcsapott az éjszakába. Sztorik itthonról és sztorik külföldről, mint akik évek óta nem beszéltek, pedig tegnap beszéltek utoljára Skyp-on. Mégis a személyes csacsogás varázsa más. A közelség, az érintések, azt egy monitor nem adja vissza.

Tomi másnap a nyakába vette a várost. Gyalog. Nem akart vezetni egyáltalán, pedig fontolgatta az autóbérlést, de már beleégett a baloldali közlekedés az agyába és nem akart kockáztatni. (Emlékszem, amikor autóval mentem haza és a szembe lévő forgalomra fordultam rá... hát hiányzik ez nekem, hogy kinyírjam magam vagy valaki mást?)  Már az első zebránál is zavarban volt, hogy merre nézzen szét először.

A lassú és bámészkodós séta végén beért a Polgármesteri hivatalba, ahova az ügyintézés szólította. És bár azt gondolta, hogy félóra elég lesz, de a második óra végén örömmel nyugtázta, hogy a hazai rémhírek az ügyintézésről részben hamisnak bizonyultak. Hosszúnak hosszú volt, de az ügyintéző jól végezte a dolgát, habár meg kell jegyezni, hogy gyerekkori jó barátja volt a hölgy, mint ahogy Andris is. (Ezt írhattam volna úgy is, hogy minden jól ment és jó volt látni egy régi arcot, aki örült nekem és megjegyezte, hogy végre valaki, aki nem átharapni ment a torkát, mert abból már volt elég ma reggel.)

Tomi még kóborolt egy kicsit a városba és csodálkozva látta, hogy a régi üzletek üresek és zárva vannak. A kedvenc helye is zárva, csak egy tábla az ajtón: Eladó/kiadó!

Sokat variált, hogy belátogasson-e a régi munkahelyére, ami az egyik áruház volt. Végül úgy döntött, hogy nem megy be. Túl fájdalmas lenne. Nem a szép és romantikus emlékek miatt. Tomival sokszor megesett, hogy az éjszaka közepén izzadtan és rémülten pattant fel az ágyában. Azt álmodta, hogy még mindig otthon dolgozik. Ilyenkor mindig örömmel tudatosította magában, hogy már Angliában él. (Aki a blogon olvas vagy ismer csak az tudhatja, hogy ezt miért írtam. Gyűlöltem a munkám. Sokszor volt olyan, hogy ha én eredményesen és jól dolgoztam, akkor emberek mehettek bele tönkre. Erről nem is írnék többet. Akit érdekel mit csináltam, keresse ki a blogon.) A munkahelyén szeretik és ő is szereti azt és az anyagiak miatt sem kell többet aggódnia. Bár ezt 28 évnyi magyar élet után nehezen hiszi el az ember magának. Nehéz felfogni még mindig, hogy 3-4 év alatt sokkal többet épített fel odakint, mint amit itthon elért előtte. (Erre büszke vagyok. Sokat hajtunk a párommal, de élvezzük is a gyümölcsét. Ez sajnos otthon nem adatott meg.)

Ha itthon marad, talán most ő is Kati néni Istvánkája lenne. Papucsban, zokniban és várná, hogy a világ megváltsa az életét.

Közben az eső eleredt és az emberek szaladni kezdtek Tomi körül, hogy beugorjanak egy száraz helyre, csak Tomi sétált tovább teljes nyugalomban. Ez eső? Ez csak esőcske, meg sem kottyan egy angliai magyarnak.