Felismered
ha egy napod tökéletes? Amikor azt mondod este hogy: "Ez egy jó nap volt!"
akkor tisztában vagy vele, hogy lehet nem csak jó, hanem tökéletes volt?
Tudtad, hogy már reggel eldöntheted, hogy az lesz a napod ? Nekem sikerül
mostanában előre meghatározni (neeem mindig), hogy egy napom perfekt legyen.
Ilyen
egy angliai tökéletes nap nekem:
Szombat
van. A nap amikor magamtól ébredek és nem az ébresztő riaszt fel. A feleségem
már útra kész, pedig még mindenki az ágyban hever. Tele energiával, rám
mosolyog ő is meg a reggeli napsugarak is. Hogy hogy csinálja? Nem tudom, pedig
az éjszaka ő kelt fel a gyerekhez. Titokban csodálom az ágyból. Aztán felkelek
és kinyitom az ablakot és szinte arcon csókol a langyos levegő már ilyen korán.
A parkban páran kocognak, de most nem érzek késztetést a sporthoz.
A
kisfiamhoz lépek, aki végre a kiságy szélébe kapaszkodva lesi, hogy vajon ki
veszi fel majd őt? Ahogy meglát huncutan felkacag, a fejét oldalra billenti
mint egy kis kutya kölyök és hatalmasra nyitja a gesztenye barna szemeit. Olyan
nagyra, hogy a galaxis elférne benne. Beleveszek a tekintetébe és már a jövő
terveit szövögetem vele. A kezét nyújtja és bár nem mondja, de látom azt kéri
öleljem magamhoz. Már most tudom, hogy tökéletes nap lesz a mai.
Sose
kávéztam otthon, de Anglia más. A reggeli kávé vagy tea a munkahelyen ugyan
úgy a napi teendőkhöz tartozik, mint maga a munka. Rituálé, népszokás,
divat... ha kihúzom magam belőle, akkor furcsán néznek rám. Nem lehet
megkerülni. Megtanultam kávézni vagy teázni, aztán közben semmiségekről
csevegni, amíg végül szokássá nem vált. A kávézás is és a csevegés is. Aztán
úgy ébredtem egy szombat reggel, hogy kávét főzök magamnak. A vége az lett,
hogy az instant kavaróstól eljutottam a finomabb kávékig. Szinte már bele sem
kell kortyolnom a forró italba, mert az illata is élvezettel tölt el.
Szürcsölgetem és nézem a családot, ahogy lassan felpörög az élet bennük.
Öltözködünk
és összecuccolunk. 100 kérdés cikázik a nappaliban. Betetted? Megvan? Elmostad?
Láttad? Post code meglett? Kikapcsoltad? Ha gyereked van tudod... ha nincs
akkor biztos sejted hogy megy ez. De még sincs nyomás. Nem karmol a stressz a
válladba. Nem időre kell menni, csak menni kell; kirándulni. Csattan egy csók
és: Indulhatunk! - elhangzik a végső mondat a házban.
Elégedetten
nézek körbe. A füvet rövidre vágtam, a sövényt megnyírtam. Ma már nem lesz gond
vele. Takaros az előkert... tán még a szomszédétól is szebb - fogalmazom
meg magamban ezt az elfogult kritikát, pedig nem verseny ez, csupán a
fáradt szemeknek pihentető hétköznap arra hazajönni, hogy minden szépen
elrendezett.
A
másik szomszéd indul a dolgára. Postás, dolgozni megy talán, bár nem viseli a
formaruhát. Fülig ér a szája és pár szóval üdvözöl. Megjegyzi, hogy csodás
időnk van, majd eltűnik egy Royal Mail-es furgon belsejében az italát
kortyolgatva. Teázós típusnak nézem. Kedvelem.
A
feleségem vezet én csak az utat figyelem és a gps-t. A gyerekünk az ablakon
kukucskál kifelé a saját kis kusza mondókáit dünnyögi. Nem szavak még csak
hangok. Sugárzik belőlük az elégedettség. Egész nap hallgatnám. A forgalom
gyenge, még túl reggel van. Pár ügyetlen azért van az utakon. Az egyik elénk
gurul a másik nem halad. Már-már bosszankodnék, de mikor felkeltem eldöntöttem,
hogy tökéletes nap lesz a mai. Körforgalom körforgalmat követ, falucska
falucskát. Szűk utakon szüttyögünk a kerékpárosok mögött. Viccesen riszálnak,
de mégsem haladnak végül jön egy leheletnyi egyenes és a nagy dízel sírva
mellőzi őket. Most megint mindenki nyugodtan gurul a célja felé.
Henley-on-Thames
a mi célunk. Viszonylag korán érkezünk - a többi kirándulóhoz képest. A városka
hidacskája még nem dugult be. A vasútállomás mellé parkolunk. Ide szoktunk.
Üres a parkoló. Felnézek az égre, sehol egy felhő... hmm azt hiszem hamarosan
tömeg lesz. Az Imperial Hotel tornyosul előttünk első látványként. Nincs olyan
alkalom, hogy ne futna végig a szemem a tégla vörös, fehér színű és barna
gerendákkal tarkított épületen. Szinte a világba kiáltja, hogy itt ő 'A' Hotel,
a múlt egy darabja. Aztán a kis kikötő következik a híd lábánál régi hátsó
lapátkerekes hajóval és színes csónakokkal. Gyökeret eresztek és csak csodálom
a látványt. A család nem is érti egy pillanatra, hogy miért álltam meg.
Előtúrják a telefonokat és a párom a kisfiammal, az anyósom a testvérével buzgó
fotózkodásba kezd. A pillanatot megörökítik, de nem élik meg. Pontosabban
máshogy élik meg, mint én.
A
park majdhogynem üres. A fű gondosan három centire vágva, a sétány kiseperve. A
vízen vadlibák szlalomoznak az evezősök közt. Hatalmas fehér yacht csorog végig
a másik oldalon. A kis folyami lakóhajók ajtaja is kipattan. Ébredeznek a
lakók. A füvön heverek és hagyom hogy a kisfiam rám másszon. Aprólékosan
megvizsgál minden színt a pólómon, majd a fogaimat számlálja, az orromat
nyomkodja, a fülemet húzgálja. Csak finoman, olyan gyengéden, ahogy egy apa
kívánhatja. Aztán faképnél hagy, hiszen annyi érdekes dolog van még
körülöttünk. Az emberek le-le lassítanak, van aki csak a kicsire mosolyog, más
kedvesen köszönti. Jól esik a kedvesség mindannyiunknak. Kis város, nagy
ország, ez megszokott.
Az
embereket figyelem. Az izzadó futókat, hogy milyen technikával futnak. A köpcös
fószert, ahogy egy szendvicsbe harap és elégedetten bólogat egy elhaladó hajó
kormánya mögött. Az izgága kutyatulajokat, ahogy energiát nem spórolva gyűjtik
a kutyusuk után a piszkot. A nyugdíjas párt, akik pár perc bíbelődés után
felhúznak egy napernyőt, majd csókkal ünneplik az apró, közös sikert... csókkal
annyi év után is. A szemem megakad egy büfén.
Nem
variálok a választékkal. Sajtburgert kérek krumplival. Abban nem csalódik az
ember... nemde? A párom mozzarellás paninit választ. Imádja. Várjuk az adagunk,
közben egy kutya nyomja a fejét az ölembe. Rám néz és szinte kérdőre von, hogy
hol marad a simítás. Nem tudok ellenállni. A gazdája szisszent és a kutya már
el is tűnt. Sűrű bocsánatkérésekkel bombáz a túlvégről az úriember, de hisz nem
történt semmi.
A
kaját gyűrjük. Nem nevezném életem élményének, de megeszem. A burger hideg a
krumpli mirelit, igaz nem számítottam jobbra. Hmm... nem is volt, annyira
szörnyű, inkább csak angolosan semmilyen. A paninit csócsálgatom, hogy
elfeledjem az ízét. Jól laktam valamennyire. Remélem a párom is. :)
A
nap elhalad a fa mögött, ami alá leültünk reggel. A kicsi alszik és én is épp
hogy ébren vagyok. A forró sugarak a bőrömet nyaldossák. Perzsel minden
másodperc, de nagyon élvezem. Feltölt energiával. Hunyorogva kémlelem a rám
boruló fűzfa ágai közt azt egy apró, de bátor felhőt, ami ma idemerészkedett.
Úgy érzem, hogy én oszlattam szét a tekintetemmel.
A
park tele van. Gyerekek és kutyák mindenfelé. A szülők vagy épp megterítenek
vagy már pakolnak a plédeken. Sétálni indulunk még egyet, mielőtt haza
indulunk. Az autóba betúrunk mindent, nincs rendszer benne. Édes káosz. Vegyes
érzések közt úszunk. Feltöltődtünk, de elfáradtunk. Ki érti ezt?
Az
autókázás felráz bennünket. 4-re otthon vagyunk, így még egy grillezés is
belefér. Belefér? Hiszen így tervezte a párom. A húsok már pácolva, a gumi
medence szinte forr. Begyújtom a grillt és figyelem a lángokat egy darabig. A
kisfiam és nagyanyja a medencét tapossa. Nagy a pancsolás. Hibátlan, tökéletes
pillanat ez. Csodálom a gyermekem, a délutáni nap még ragyog és a feleségem
ölel oldalról miközben kacag a látottakon. Kell-e ennél több nekem? Mi a
gazdagság ha nem ezek a pillanatok?
A
parázs kész és a húsok, zöldségek sülnek. A hűtőnk kidob egy hideg rozét, a
talpas pohár gyöngyözik tőle. Meghozza az étvágyat. Megterít a feleségem a
kertben és megvacsorázunk. Jó érzés finomat enni, jó érzés együtt lenni. A
szomszédok, mint az indiánok füstjelekkel jelzik, hogy ők is grillezéssel,
bbq-val fejezik be a napot.
Eltelt
a nap. Az esti rutin következik, majd a kicsi ágyba megy, mi még matatunk. A
párom a telefonján én a laptopomon. De aztán a telefont leteszi és tudom, hogy
ideje a gépet kikapcsolnom. Magamhoz ölelem. Az esténk nem ér véget, csak a
mondandóm.
Tökéletes
nap volt.
